R. F. Kuang - Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége - Kritika

Bár már sokat hallottam R. F. Kuangról és régóta terveztem olvasni tőle, mégis a Bábel volt az első könyv, amihez hozzá jutottam. Ez a spekulatív fantasy annyira magával ragadott, hogy csak úgy faltam az oldalakat, képtelen voltam letenni. Biztos vagyok benne, hogy még fogok Kuangtól olvasni, aki Schwab mellett egy kellemes csalódás volt a számomra, tartottam tőle, hogy a népszerűség és hype nem fog felérni az elvárásaimhoz. Szerencsére, nem így történt, és amint eljutok odáig a listámban, fog még érkezni mindkettejüktől tartalom, de addig is a Bábel spoileres kibeszélője következik.

A történet szerint az 1800-as évek elején járunk, ahol Anglia kereskedelmi és politikai nagyhatalomként az úgynevezett ezüstmunkával tartja fenn a hatalmát: a rúnákkal, kifejezésekkel ellátott ezüstrudak ereje a fordítás következtében elvesztett jelentésben nyilvánul meg, ezzel segítve a gazdaságot, termelést, a mindennapi életet vagy éppen elégíti ki a gazdag és szűk elit felvágó igényeit. S mindaz a tudás és hatalom, ami ezekhez a rudakhoz vezethető vissza Oxford városában, az egyetem különleges épületében, a Bábelben összpontosul, a Királyi Fordítói Intézet kezében. Ebbe a világba csöppen bele Robin Swift, a kantoni kolera járványból kimentett fiatal fiú, aki számára a Bábel, és az egyetem nyújtotta tudás és lehetőségek mind az utópiát, a végtelen lehetőségek (és hatalom) tárházát jelentik. Semmit se szeretne jobban, mint egyenrangú lenni az egyetem oktatóival, évfolyamtársaival és olyan ezüstrudakat alkotni, amilyenek előtte még senki sem. Ahogy halad előre a tanulmányaiban, rá kell azonban döbbennie, hogy a Bábel nyújtotta tudás a hatalom és a pénz szolgálatában áll, nem a nagyobb jó, hanem a pillanatnyi érdek vezérli. Szép lassan beszervezi őt a földalatti, a birodalom terjeszkedését lassítani, megállítani törekvő Hermész társaság, és Robin két tűz között találja magát: saját vagy elhagyott hazájának érdekében cselekszik? Amikor aztán Britannia mondvacsinált indokok miatt háborút indít Kína ellen az ezüst és ópium miatt Robin olyan döntés meghozatalára kényszerül, amit mindaddig megkísérelt elkerülni…

Néhány apró módosítástól (amire a szerző már a könyv elején felhívja a figyelmünket), és persze az ezüstrudaktól eltekintve egy történelmileg nagyon hiteles ábrázolását láthatjuk Angliának, Kínának és azoknak az eseményeknek, amik az első ópiumháborúig sodorták a két országot. Ez a téma régóta lenyűgözött és elborzasztott, s az, hogy egyre több kortárs szerző foglalkozik kritikai szempontból is a feldolgozásával mutatja, hogy egy viszonylag elhanyagolt, de sosem feledett része ez a történelemnek, amihez egyre bátrabban mernek hozzányúlni. Kuang fantasztikus elemekkel bár enyhíti, de nem kisebbíti azokat a borzalmakat, amik idáig vezettek, vagy éppen az ópiumfüggőséget. A maga kiengesztelhetetlen, kielégíthetetlen, pénzéhes mivoltában mutatja be Angliát, ahogy az ópiumot nem förtelmes függőséget okozó drogként, hanem jótékony gyógyszerként próbálja terjeszteni a védtelen Kína lakói között és a kínai kormány eredménytelen kísérleteit ennek megállítására. Az egésznek a közepén pedig ott áll szegény Robin, akit az angol kormány mentett meg a haláltól, adott számára új lehetőséget a tudásra és jólétre, cserébe azonban elvárja tőle, hogy hátat fordítson a saját országának és örökségének.

Mindig lenyűgözött az az akadémiai és kutatási élet, ami az Oxfordon folyik, az összetartás, ami a hallgatóit jellemezte és az a fajta, viszonylag szabad hozzáállás az órarendekhez és tantervekhez, ami még itthon sem annyira jellemző az egyetemi életre. Illetve az is hozzájárult a kíváncsiságomhoz, hogy két neves fantasy szerző is tanult, illetve tanított itt. Volt szerencsém ellátogatni is az egyetemre és környékére és még ha nem is tudtam minden helyet bejárni, ahol Tolkien és Lewis dolgozott, mégis könnyű volt felfedezni, miért lehetett ekkora hatással a munkásságukra az egyetem. Ugyanakkor belepte az egészet egyfajta miszticizmus és felsőbbrendűség is, amit csak azok a kívül állók érthetnek meg igazán, akik bár vágynak a falai közé és lehetőségei után, tudják, hogy nem sok esélyük van arra, hogy valaha is bejussanak. Kuang ezt a hovatartozás-érzést, egyben társadalmon kívüli, egyszerre felemelt és távolságtartó pozíciót egészen zseniálisan ragadta meg. A nyelvekkel és fordítással foglalkozó főszereplői mind kettősen az egyetem és a társadalom kivetettjei: két lány, egyikük ráadásul egy, az oktatók és kutatók körében is lenézett nyelvvel foglalkozik, egy indiai és egy kínai diák minden lelkesedésük és tudások ellenére sem lehet „igazi” angol, akit valóban egyenrangú és teljes értékű kutatónak tekintenek majd. Mindannyiukat angol környezetben és szokások szerint nevelték már egészen fiatal koruk óta, de a nem angol származású diákok nem számíthatnak soha arra, hogy teljesen elfogadják őket, csak udvarias megtűrésre – egészen addig, amíg az anyanyelvük nyújtotta, az angol professzorok számára elérhetetlen tudást az előnyükre tudják fordítani. Az ezüstrudak különleges mágiája ugyanis csak addig tud hatásosan működni, amíg annak művelői anyanyelvi szinten beszélik a forrásnyelvet és azt is, amire fordítanak.

S mivel ennek a mágiának az alapja a fordítás, pontosabban szólva mindaz, ami a fordítás során elveszik, rengeteg fordításelméleti és -történeti kérdéssel és szabállyal is megismerkedünk. Persze, mindazzal, ami a regény korában már létezett. Ezek mind létező kutatók valós tanulmányaiból és esszéiből származnak, ami az átlagolvasónak esetenként száraz lehet, de annak, aki érdeklődik iránta vagy foglalkozik vele, igazi aranybánya. Ami viszont külön érdekessé tette ezt a rengeteg, fordítással és tudással kapcsolatos elmélkedést, hogy mindezt a hatalom és politika felől közelítette meg. Hogy hogyan lehetne ezt más országok meghódítására, elnyomására használni, hogyan tudna belőle a hadsereg hasznot húzni, illetve a társadalomnak az a szűk rétege, ami meg tudja azt fizetni. Kevés olyan rúd van, amit ténylegesen a társadalom hasznára, a jólét biztosítására használnak, mint arra Robin is fájdalmasan korán rádöbben. A Bábelnek és kutatóinak nem áll érdekében, hogy a szegény, rászoruló rétegnek is biztosítsa a rudak nyújtotta előnyöket és kényelmet, ellenben előszeretettel nyerészkedik rajtuk. Éppen ezért az ezüstrudakkal foglalkozókat nagy tisztelet, de olyan kirekesztettség is jellemzi, ami miatt csak társaik között lelnek valódi megértésre és kapcsolatokra. Robin emellett egészen korán felfedezi a Bábel árnyékában működő mozgalmat, a Hermészt, ami rámutat arra a sokkal mélyebben gyökerező összeesküvésre is, aminek köszönhetően Robin is a Bábelben tanulhatott: nem véletlen, hogy pont rá és a társaira esett az egyetem választása, hogy nem kellett még a szokásos felvételi eljáráson sem részt venniük. Bár nem kapunk konkrét válaszokat és szembesítéseket, nagyon valószínűnek tűnik, hogy a legtöbb, idegen földről érkezett hallgatónak vannak – el nem ismert – angol gyökerei és családja is. A Hermész egyre jobban felnyitja Robin szemét a Bábel és az ország politikai, gazdasági és társadalmi igazságtalanságaira és ellentmondásaira, ezzel egyidőben egyre mélyebbre rántja Robint a saját kétes ügyleteibe, amik nem teljesen veszélytelenek.

Összességében egy nagyon izgalmas utazásnak lehetünk a tanúi. Nagyon tetszett, ahogy Kuang össze tudta ütköztetni a tehetős, fehér, értelmiségi, angol kolonialista elit nézőpontját, a gyarmatát elhagyó, annak hátat fordító fiatal és emiatt könnyen befolyásható fiatal egyetemista nézőpontjával. Megismerhetjük mindkét oldalt, és hamar megláthatjuk azokat az univerzális okokat, ami miatt ez a két világ sosem tud majd a maga teljességében működni egymás mellett, akkor sem, ha mindkettő létét a szimbiózis biztosítja (legalábbis a Bábelben). Robin személyében és karakterfejlődésében élesen és megkerülhetetlenül megjelennek ezek a kérdések, s Griffin, a Hermész egyik kulcsfigurája, a fiatal fiú élő lelkiismereteként nem is engedi neki elfelejteni ezeket az álláspontokat. Az egészet megfűszerezi az a bűntudat, amit Robin érez a Bábel elárulásával kapcsolatban, hiszen mégiscsak az egyetem és Lovell professzor volt az, aki kiemelte a szegénységből és biztos halálból, hogy oktatást, megélhetést és anyagi támogatást biztosítson a számára, egy olyan életet, amit bárki szívesen és hálásan elfogadott volna. Robin végül egy olyan elkeseredett választásra kényszerül, amit a bibliai Bábel történetéből könnyen előre láthattunk, így nem okoz nagy meglepetést a lezárás, viszont az út, ami odáig vezetett, tele volt fordulatokkal és meglepetésekkel. És a végére bennem is felmerült a kérdés, hogy bizonyos helyzetekben valóban csak az erőszak lehet az egyetlen lehetőség?

Ez a gondolat egyébként gyakran felbukkan és Robin helyzetének lehetetlenségét és kiszolgáltatottságát mutatja, hogy néha a legbarátságosabb gesztusokat sem ismeri fel, s valahogy mindig annál lyukad ki, hogy az erőszak nemcsak szükségszerű, de néha ez az egyetlen mód arra, hogy az elnyomott, háttérbe szorított réteg hangját meghallják az ország és a társadalom irányítói. Megmutatja, hogy az erőszak egy olyan univerzális nyelv és kommunikációs formát jelent, amit társadalmi és kulturális háttértől függetlenül mindenki felismer és megért – minél drasztikusabb és elkeseredettebb tetteket szül, annál jobban. Ebben rejlik a regény legerősebb aktualitása is, ami számos ország jelenlegi politikai berendezkedésének is figyelmeztetés, hogy nem szabad alábecsülni az elégedetlen, elnyomott emberek hangját, mert elég egyetlen szikra, egyetlen kis társaság, és képesek lángra lobbantani és megrengetni az országot, hogy változást érjenek el.

Összességében egy igazán fantasztikus spekulatív fantasyt kapunk, talán a legerősebbet eddig, amit a zsánerben olvastam. Kuang nagyszerűen ír, a világ, amit itt felépített egyszerre ismerős, a maga idegenségében is. Aprólékosan épített fel minden karaktert és fordulatot, de azért elejtett morzsákat és apró információkat, amik előre sejtetnek, vetítenek fordulatokat, de még így is megdöbbentő és kegyetlen tud lenni egy-egy ilyen szembesítés. A visszaemlékező, memoár-jellegű elbeszélés pedig kifejezetten illik a történethez, a rengeteg lábjegyzet egyszerre származik a szerzőtől és a narrátortól, aki valószínűleg a könyv egyik szereplője, aki minden történést a lehető leghitelesebben jegyzett fel, hogy megőrizhesse az utókor számára. Nagyon ajánlom azoknak, akiket érdekel a fordítás csinja-bínja, a gyarmatosító Anglia vagy éppen Oxford egyetemi élete. Azoknak is nyugodt szívvel ajánlanám, akik annyira nem rajonganak a fantasyért, mert a mágia bár jelen van, igen logikus, tudományos alapokon nyugvó magyarázatot kapunk rá, de nem is ezeken van a főhangsúly és nem annyira erős a jelenléte, mint amennyire az elején számítottam rá. 

Értékelés: 5.

A könyv elérhető a kiadó honlapján: Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége