Bár az első rész is tetszett, a második volt az, ami igazán megszerettette velem a sorozatot, a világot és a karaktereket (azokat is, akik az elsőben még kevésbé nyűgöztek le). Broadbent sorozata valóban vérfrissítően hatott a vámpírregények között, viszonylag új elemeket és trópusokat emel be a megszokott és jól megismertek mellé és a kegyetlenségtől sem riad vissza. És bár már az elsőben sem volt elhanyagolható az enemies-to-lovers elem, azt hiszem, ez is most csúcsosodott ki és érte el a crescendóját. Spoileres kibeszélő következik.
A történet ott folytatódik, ahol az első abbamaradt: Oraya Vincent halála és a rákényszerített házasság után legyőzöttnek, elárultnak és erőtlennek érzi magát. Elárultnak a férje által, akit kezdett megszeretni és akiben végre képes lett volna bízni és (vérszerinti) apja által, aki annyi mindent titkolt előle, hogy Oraya még azt is megkérdőjelezi, hogy apja hogyan érzett iránta valójában. Minden erejére és találékonyságára szüksége lesz, hogy vissza tudja szerezni függetlenségét és a királyságát - nemcsak a férjétől, de a Vér Házától is, akik egyre mélyebbre vájják karmaikat az udvarban.
Közben Raihn próbál egyensúlyozni az Oraya iránti érzései és a királyság vezetése között. Úgy érzi, a korona súlya alatt összeomlik, és ezért annak a halott királynak az álarcát vonja magára, akit a legjobban megvet és aki átalakította őt vámpírrá. Neculai szelleme kísérti minden mozdulatát és megszólalását, amivel egyre jobban eltaszítja magától a népét és az őt még támogató nemeseket. Septimus ármánykodása pedig egyre nagyobb veszélyt jelent a hatalmára és még az istenek haragját is magukra vonhatja.
A történet viszonylag lassan indul, az elején főleg Oraya gyásza és lassan visszaszerzett harcvágya és élni akarása van a középpontban. A váltakozás közte és Raihn nézőpontja között nagyobb megértést ad a helyzetükre, egymás iránti érzéseikre és arra a komplex, ellentétekkel és ellentmondásokkal teli kapcsolatra, ami közöttük feszül. De akkor lendülnek igazán mozgásba az események, amikor Oraya rádöbben, a vérével képes használni Vincent hátramaradt mágikus tárgyait és érezni az apja szellemét, emlékeit, ami ezekben a tárgyakban maradt. Septimus pedig ezt a képességét akarja kihasználni annak érdekében, hogy Vincent legnagyobb titkát - és fegyverét - megtalálja, az egyik isten vérének maradékát, ami birtokosának elképzelhetetlen erőt és hatalmat adhat. Oraya és Raihn emiatt kénytelenek megint szövetséget kötni - gyenge lábakon és törékeny bizalmon alapuló szövetséget, hogy még Septimus előtt eljuthassanak a vérhez és visszaszerezzék a királyságukat.
Vincent képzeletbeli alakja és az emlékek, amiket hajszolnak egy harmadik főszereplőként vannak jelen. Oraya rövid idő alatt többet megtud az apjáról, mint a húsz év alatt, amíg a férfi felnevelte őt. Saját származása és kevert vére nyújtotta lehetőségeket is próbálják felkutatni Raihnnel - és rá kell jönnie arra, hogy Vincent, akár féltésből, akár azért mert tartott tőle mint örököstől, megakadályozta, hogy a tényleges potenciálját elérje, hogy ki tudja tapasztalni ereje valódi mélységeit. Bejárják a birodalmat Vincent szelleme után, eljutnak a szülővárosába és egyetlen életben maradt rokonához és megtalálják Oraya egyetlen halandó rokonát, a nagynénjét is. Ami azonban még érdekesebb volt, az a mód, ahogyan Vincent elrejtette az istenvért: annak ellenére, mennyire távol tartotta magát minden érzelemtől, ami (szerinte) veszélyeztette volna a hatalmát, Oraya halandó anyjának ékszerei jelentik a kulcsot a vérhez. Az pedig egy olyan barlangba vezeti őket, amely legnagyobb gyengeségei és hibái mementója - az Oraya és édesanyja iránti szeretetének, sértettségének és dühének emlékei.
Oraya karaktere igen nagy küzdelmeket vív meg. A gyász és ahogy abból kilábal, kapaszkodva mindenbe, ami egy kicsit is Vincentre emlékezteti klasszikus viselkedés valakitől, aki egy hozzá közel álló személyt vesztett el. Az, ahogy ragaszkodik mindenhez, ami megmaradt belőle, a bűntudat és harag a halála iránt olyasmi, amivel nagyon együtt tudtam érezni, és amit Broadbent nagyszerűen ragadott meg. Kellő érzékenységgel és átéléssel ábrázolja a gyász feldolgozásának fokozatait, aminek a végén Oraya képes végre elengedni és elfogadni az apja halálát és a maga urává válni. Megtanulja, hogy nem azzal tud tisztelegni Vincent emléke előtt, ha olyanná válik, mint Ő, hanem ha felhasználja mindazt, amire a férfi tanította és megfogadva a tanácsait, eléri hatalma teljességét és a nép élére áll egy olyan királynőként, akire félig ember, félig vámpír származása ellenére is felnéznek és tisztelnek.
Raihn hasonló utat jár be, és nagyon sokat nőtt a szemembe az első részhez képest. Ő két halott király szellemével is küzd: Vincentével, akit Ő ölt meg, amit bár nem bánt meg, de azt, hogy ez Orayára milyen hatással volt igen. Próbálja összeegyeztetni a kegyetlen királyt azzal az apával, aki felnevelte a szeretett nőt, s valamennyire képes megbékélni ezzel az ellentmondással, s kellő tisztelettel fordulni Vincent emlékéhez. Mellette küzd Neculai szellemével is, akinek a halálát közvetve bár, de Ő okozta. Próbál felnőni az utolsó Rishan uralkodó emlékéhez, s mint Orayának, neki is rá kell döbbennie, hogy nem ugyanolyanná, hanem jobbá kell válnia, mint az előző királynak. El kell fogadni az Átalakulásából hátramaradt szikrányi embert, akit még két évszázadnyi vámpír sem tudott kiirtani belőle, nem pedig szégyellnie azt a többi vámpír előtt. Különösen az fogott meg most benne, hogy mennyire figyel arra, hogy tiszteletben tartsa Oraya határait és mindig hagyja őt dönteni, vezetni. Megadja számára azt a teret, amire szüksége van, de biztosítja is arról, hogy ott van, ha szüksége van társaságra. Az első rész felszínes, jóképű, de nem túl sok személyiséggel rendelkező szereplője helyett egy mélyebben kidolgozott, komplex karakterré vált.
Ami még másik érdeme Broadbentnek, hogy mennyire jól tudta megragadni az enemies-to-lovers lényegét. Nála az ellenségek valóban szeretőkké, majd annál is többé válnak. Már a Kejari alatt is tényleges ellenfelek, egymással harcban álló népekből, majd Orayának meg kell békélnie a ténnyel, hogy az apja gyilkosa egyben a szerelme is. A lassú tánc, amit folytatnak egymással és a szenvedélyes szerelem, amit végül nem tudnak megtagadni többé maguktól. Sokkal hitelesebb számomra az ilyesfajta enemies-to-lovers ábrázolás, mint amire csak "rámondják", hogy az (pl. Powerless, de arról majd később). Oraya és Raihn számos küzdelmet megvívnak önmagukkal és a világgal is annak érdekében, hogy a kapcsolatuk működhessen.
Összességében egy jobban megírt (hála égnek kevésbé repetitív) történetet kaptunk, amiben a karakterek valódi összetettséget értek el, számos küzdelmet vívtak meg és izgalmas, új fenyegetésekkel néztek szembe, ami továbbra is fenyegeti a királyságot. Kíváncsian várom, hogyan alakul majd a konfliktus az istenekkel és mi lesz Septimus és a két Örökös sorsa. A vámpírregények között is egyedi, kellően sötét és kegyetlen könyv volt ez is, pont annyi romantikával megfűszerezve, ami még nem vitte el a figyelmet a cselekményről, de tökéletesen kiegészítette azt. A történetvezetés is következetes volt, jól felépített, és kíváncsi vagyok, hogy a harmadik részben, ami már az Árnyszülött (Shadowborn) duett része, mi minden fog még felszínre kerülni.
Értékelés:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése