Carissa Broadbent: The Serpent and the Wings of Night - Kritika

Carissa Broadbent számos könyvet írt már, de a A kígyó és az éj szárnyai az első, ami magyarul is megjelent. Mivel a többi sorozatára/önálló művére is jellemző a részletesen kidolgozott világ, árnyalt karakterek és sötét, de könnyed történetvezetés és stílus, így remélem, a többi is elérhető lesz itthon. Ironikus módon - s mert türelmetlen vagyok - ezt a könyvet angolul olvastam, hogy egyből belevethessem magam a második részébe, így ha valamit másképpen fordítok le, mint a hivatalos fordításban megjelent, azért elnézést kérek, ezek az eltérések javítva lesznek, amint beszereztem magyarul is a könyveket. 

A vámpírregények mindig is gyengéim voltak, egyfajta "guilty pleasure", így amikor az Alkonyat berobbant és vele együtt megint felelevenítették a vámpírokat, gyakorlatilag mindent elolvastam, amire csak rá tudtam tenni a kezemet, kezdve a klasszikusokkal, Bram Stokerrel és Anne Rice-al, majd a 2000-es évek paranormális románcaival, s persze a young adult és high fantasykkel, amik azóta is folyamatosan jelennek meg. Ennek következtében kevés olyan mítosz, ábrázolás, történet, szimbólum vagy karaktertípus van, ami meg tud lepni, vagy ami nem teszi annyira kiszámíthatóvá a cselekményt, hogy végig is tudjam azt olvasni (azaz nincs annyira klisével, hogy élvezni is tudjam az olvasást). Broadbent viszont képes volt arra, hogy ebben a nagyon is terhelt, mondhatni agyon használt trópusból és mítoszból valami újat alkosson, ami kevés kortárs szerzőnek sikerül manapság. Spoileres kritika következik.

A történet szerint Orayának, az Éjszülött vámpírkirály nevelt lányának az egyetlen esélye a túlélésre, ha részt vesz a kegyetlen és halálos Kejari játékokon, amit ha megnyer, Nyaxia istennő teljesíti egy kívánságát. Halandóként egy vámpírokkal teli világban eddig minden napja a túlélésről, a rejtőzködésről és a harcról szól, de a versenyben a három vámpírházat annak legveszélyesebb tagjai képviseli, s mindenki meg akarja szerezni a kívánságot, miközben emberi vére is folyamatos kísértésben tartja őket. Oraya egyetlen esélye a túlélésre, hogy szövetséget köt az ellenséges klánból származó Raihnnel és megöl mindenkit, aki közte és az istennő között áll.

Az alaptörténet, a játékokkal és kihívásokkal számomra kezd egy kissé túlhasználttá és unalmassá válni, de Az éhezők viadala óta ezt sajnos igencsak népszerű és rendre felbukkan a fantasy legtöbb alműfajában. Ezt a könyvet is úgy lehetne a legrövidebben jellemezni, mint Az éhezők viadalát vámpírokkal, számos elemet át is vett innen Broadbent: egymás legyilkolását, a közönség szórakoztatását és a kényszerű szövetséget két versenyző között, ami lassan valami mássá alakul át. Így a kérdés csak az volt, hogy képes-e az írónő elegendő új és saját elemet belevinni a történetbe ahhoz, hogy az ne váljon unalmassá és lapossá.

Szerencsére ez sikerült neki. Vincent, az Éjszülött király immáron kétszáz éve uralkodik Nyaxia istennő kegyeltjeként a birodalom felett, így csak természetes, hogy ez idő alatt rengeteg ellenséget és elégedetlen alattvalója gyűlt össze. A politikai konfliktusok, amiket Broadbent lassan, szeletenként adagol ezzel kapcsolatban, a folyamatosan növekvő feszültség és a fokozatosan kibontakozó polgárháború mind érdekesek, fenntartják az érdeklődést és nagyon realisztikusnak tűnnek (annak ellenére, hogy egy vámpírokkal teli birodalomról beszélünk). Ami azonban még élvezetesebbé számomra a Kejarit, hogy minden egyes feladat, amit teljesíteniük kellett Vincent és a birodalom felépítésének egy olyan árnyoldalát, repedését jelentette, amiről Oraya mindaddig nem volt hajlandó tudomást venni. Halandóként és az uralkodó nevelt lányaként, akit többnyire a háttérben, az erőszaktól távol tartottak, sok mindent nem lát vagy nem hajlandó meglátni, Vincent legtöbb hiányosságát, titkolózását és kontrollját mind meg tudja magyarázni vagy legitimálni a saját és környezete számára. De ahogy a polgárháború egyre jobban elmérgesedik a Holdpalota ellen elkövetett merénylet után, a saját magának felépített valóságon és a Vincenttel való kapcsolatán is egyre nagyobb repedések támadnak, amit néha úgy tűnik, nem tudnak áthidalni. Orayának csak Raihn nyújt vigaszt ebben a helyzetben, aki teremtett vámpírként legalább annyira gyűlöli a születetteket, mint amennyire Oraya kezdi őket megutálni. A Kejari végére csak ők ketten maradnak és Oraya hirtelen felindulásból elmondott kívánsága miatt Vincent meghal, Raihn pedig megszerzi a koronát és a birodalmat.

Raihn egy elég tipikus, "elveszett herceg" karakter, aki több évszázadnyi rejtőzködés után dönt úgy, hogy a polgárháború és a birodalom élére lép. Emiatt számomra igencsak lapos, túlságosan is jól ismert szereplő volt, kellően férfias, kellően szarkasztikus, mégis tele rejtélyekkel és titkokkal, kétértelmű kijelentésekkel és mondatokkal, persze azonnali érdeklődéssel Oraya iránt. Nem nyűgözött le és nem is vált a kedvencemmé.

Oraya is lehetett volna hasonlóan kétdimenziós klisés karakter, de Broadbentnek sikerült mélységet adnia a számára, ami miatt nagyon is valóságosnak éreztem. A folyamatos félelemben való élet megélezte őt, amit a játékok csak tovább finomítanak. Korábban titokban járta azokat a negyedeket, ahol a vámpírok a "védett" halandókra vadásztak és az árnyékokban megbújó védelmezőként irtotta őket. Se embernek, se vámpírnak nem tartja magát, ez az identitásválság a könyv végéig elkíséri őt, s valószínűleg csak a második részben fog(unk) választ kapni rá. A harag viszont, ami lassan felváltja a félelmét annyira valóságos és olyan mély érzésekből fakad, hogy szinte kézzelfoghatóvá válik, mint a füst, ami néha belengi Vincent és Raihn szárnyait.

Ami viszont ezt a történetet megmenti és a többitől elhatárolja az Vincent. A vámpírkirály uralkodása csúcsán örökbe fogadja az elárvult halandólányt, s a kötet zárlatáig nem kapunk magyarázatot arra, miért. Oraya és az olvasó számára így két Vincent létezik: az apa és az urolkodó és a vámpírkirály úgy váltogatja ezeket a szerepeket, mint egy kabátot. Vincent vaskézzel uralkodik a birodalma felett és kétszáz év sem volt elegendő, hogy ez a fogás megenyhüljön. Kivéve, amikor a lánya közelében van. Ő az egyetlen sebezhető pontja, az egyetlen, aki át tud törni a páncélja repedésein és aki méltó örököse lehet. Az apa-lánya pillanatok, amikor megnyílnak egymás előtt, vagy csak gondoskodik róla, esetleg megpróbálja elengedni a lassan felnövő lányát mind olyan pillanatok, amik sokkal élvezetesebbé tették a könyvet, mint akár a romantikus szál.

Összességében egy nagyon olvasmányos, egyedi vámpírregényt kaptunk, a három különböző vámpírfaj a maguk különleges képességeivel egy üde fényfoltot adtak a vámpírregények között. Broadbent nem riad vissza a kegyetlenségtől és a vérontástól, így egy minden tekintetben sötét regényt kapunk. A nyelvezet néha döcögős, sok szófordulat, kifejezés ismétlődik, ami egy idő után majdnem idegesítővé vált, ez remélem, javul a második kötetre. A zárlat sok tekintetben összetört, de nem annyira, hogy ne folytassam azonnal a második résszel. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a vámpírregényeket és a dark romance-t.

Értékelés:

Karakterek: 4/5

Cselekmény: 4,5/5

Nyelvezet, atmoszféra: 3,5/5

Összesítve: 4/5

A könyv magyar nyelven beszerezhető a kiadó honlapján: A kígyó és az éj szárnyai