Valószínűleg nem volt meglepő, hogy ezzel a könyvvel folytatom a kritikák sorát, ez ugyanis A Narancsfa-kolostor előzménykötete, ötszáz évvel azelőtt játszódnak az események, mint az előző kötetben. A körülmények, fenyegetés, politika és a karakterek különböznek, de a tét ugyanaz - a Berethnet-ház sorsa és két királyság jövője. Spoileres kibeszélő következik.
Shannon eggyel emelte a tétet ebben a kötetben, a mitológiai háttér sokkal erősebben jelen van, dinasztiák, családok és új, a háttérből ármánykodó cselszövőkkel. De mielőtt erre részletesebben kitérnék, hoztam egy rövid videót arról, mennyire lenyűgöző lett ennek a könyvnek is a borítója és élfestése. A színkavalkád és az ebből kirobbanó sárkányminta, a vulkánok mind annyira figyelemfelkeltőek, hogy nem lehet elmenni mellette csak úgy. Itt is csak a méret zavart - ilyen hosszúságú könyvnél, ami immáron inkább az ezer oldalhoz van közelebb egy nagyobb méret tényleg sokkal kényelmesebb lenne. S bár a kezem megszenvedte, mire befejeztem az olvasást, minden más tekintetben egy fantasztikus élmény volt - talán még jobban, mint a Narancsfa esetében.
Itt sem fogok nagyon belemenni a cselekmény leírásába, mert majdhogynem lehetetlen feladat lenne. S bár tartottam attól, hogy az első rész fényében, a nagy zárlat birtokában mennyire tud majd lekötni ez a rész, kellemesen csalódtam. Igen, a világ és az ellenség ugyanaz, de a harc egy másik állomásánál állunk, egy olyan ponton, ami aztán évszázadokon át meghatározza majd egy kontinens és rengeteg ember életét. Az első részben az önismeret, az útkeresés nagy hangsúlyt kapott, ami itt is jelen van, de sok más dolog árnyalja, amire korábban nem volt idő. Az öröklött és átvett sorsok, a szülő-gyermek kapcsolatok és az elvárások, kötelességek olyan erős hangsúlyt kapnak, hogy akár mellék karakterekként is megállnák a helyüket. Itt is négy nézőpontot kapunk, akik átadják nekünk az eseményeket, de a szerepek egy kicsit felborulnak: Nyugaton, a trónon egy fiatal, tapasztalatlan királynő ül, aki próbál felnőni a szülei örökségéhez, miután hirtelen elvesztette őket; míg a Kolostorból egy tapasztalt, élete derekán járó harcost ismerünk meg, aki soha be nem gyógyuló sebeket hordoz. Keleten egy elveszett hercegnőt ismerünk meg, aki az elszigetelt templomot és az alvó istenek (sárkányok) imádatát a palota intrikáira cseréli. Északról pedig egy különös, számkivetett fiút követünk nyomon, aki bár nyugaton nevelkedett, sehol sem találja a helyét.
Nagyon tetszett, hogy itt sokkal többet láttunk a kontinensből. A Narancsfában inkább Inys területére korlátozódtak az események, most viszont bejárjuk mind a négy égtájat, gyönyörű tájleírásokkal, új királyságokkal és kultúrákkal. Sok olyan szereplő van, akik egynél több égtájhoz tartoznak és úgy keverednek bennük a hitrendszerek és társadalmi elvárások, hogy kérdéses, mi fog a felszínre kerülni és dominálni. Az éghajlati és környezeti körülmények elvárásai és fizikai megterhelései olyan valósághűek, a tájképek pedig annyira meggyőzően vannak megírva, hogy úgy éreztem, én is a karakterekkel együtt mászom meg a hegyeket, győzöm le a viharokat vagy küzdök meg a sárkányokkal. Itt még nem a Névtelen, hanem az Ő követői és elfajult, keverék teremtményei jelentik a legnagyobb fenyegetést, az új erőre kapó himlővel együtt, amire senkinek nincsen gyógymódja, de egész városokat irt ki egyetlen érintéssel.
A történet viszonylag lassan indul el ezúttal is, akárcsak Dumai, amikor elhagyja a hegyet, hogy az udvarba költözzön, az olvasót is lassan eresztik bele az események sűrűjébe. A kényelmesen felépített karakterek és háttér ezt szükségessé is teszik, mert azokból ezúttal sincsen hiány. Ez néha meg is nehezítette az olvasást, olykor csak azért kellett megállnom és egy kis szünetet tartani, mert egyszerűen nem tudtam lépést tartani. A keleti és arab kultúrák mintájára alkotott nevek sem könnyítették ezt meg, de nagyjából a könyv felére már kirajzolódik minden perspektívánk szereplőgárdája és hálózata, amiben már el tudunk igazodni, de a könyv végén levő szedet segítségül szolgálhat, ha elveszünk a nevek tengerében. Ezt ezúttal másképpen építette fel nekünk Shannon, nincs benne annyi előre utalás, mint az első kötet esetében, így nem tudjuk véletlenül elspoilerezni magunknak az eseményeket. Érdekes volt, hogy a viszonylag hosszú prológusban (nagyjából negyven oldal), nem (csak) azokat a szereplőinket ismerjük meg jobban, akiknek aztán a társául szegődünk, hanem az Ő szüleiket vagy társaikat, akik a legtöbbet alakítottak a sorsukon.
Shannon nemcsak a külső tényezőkre, de az udvari intrikákra és játszmákra is több figyelmet szentel. Nyugaton Becsvágyó Sabran úgy tudta csak megmenteni a királyságot zsarnok és őrült, majd gyengekezű felmenői pusztításától, hogy egyesítette királyságát Észak feltörekvő pogány uralkodójával. És ami kezdetben egy mindenki hasznára váló, üzleti döntésnek bizonyul, az később egy mély, szeretetre és kölcsönös tiszteletre épülő házassággá növi ki magát. Gyermekük, Glorian kettejük árnyékában él, ami bár neki tökéletesen megfelel, mégis retteg a gondolattól, hogy nem fogja tudni betölteni hirtelen hiányukat, amikor mindketten meghalnak. Fiatal kora ellenére minden áldozatra képes, hogy megmentse a királyságot Fyredel fenyegetésétől és egy örökössel erősítse meg a Névtelen béklyóit. De közben a tanácsadóival szemben is fel kell vérteznie magát, hogy ne csak a külső, de a belső széthúzástól is megvédje a hatalmát.
Keleten Szeikí császára drasztikus lépéshez folyamodik, amikor felfedezi elsőszülött lánya, Dumai létezését. Az istendalnoknak, szerény körülmények között felnevelt lányt hirtelen kiszakítják Kviriki templomából, hogy apja segítségére legyen a folyóúr befolyásával szemben. De amikor szembesül a fenyegetéssel, amit a Névtelen ébredező szolgái hoznak a földrészre, drasztikus döntésre kényszerül: felébreszti az alvó isteneket, a Kelet sárkányait és a fenséges Najimatunnal járja a széthúzó birodalmakat, elfeledett, elhanyagolt szövetségeket építve újra a közös ellenséggel szemben, de közben szem elől téveszti a háza táján leselkedő trónbitorlókat.
Szerencsére a nagyobb politikai játszmák nem vesznek el figyelmet a cselekményről, vagy a Kolostorban folyó eseményekről. Shannon tényleg minden részletre kitér, így kevés hiányérzetünk marad, s néhány olyan kérdésre is választ kapunk, ami a Narancsfában felmerülhetett bennünk, de ott megválaszolatlanul maradtak. A Kolostor belső életéről, dinamikájáról és történetéről is sokkal több mindent megtudhatunk. A félig-vallálos, félig-harcos, matriarchális titkos társaságról, akik az Anya és a Névtelen valódi történetét és a mágiájukat adó Narancsfát őrző nővéreknek új, külső fenyegetésektől és ebből adódó belső konfliktusoktól kell megvédeniük magukat. A fiatalok már nem olyan elkötelezettek az Anya és a titkos ügy mellett, szabadságra, új kötődésekre és feladatokra vágynak, miközben az addig őket támogató királyságok is kezdik elveszteni a hitüket.
Tehát mint látható, egy nagyon komplex, mindenre kiterjedő 1-2 évet ölel fel a cselekmény. Megint négy fő perspektívát kapunk, akik mind a prológusban felvezetett karakterek leszármazottai, az Ő feladataikat és felelősségeiket veszik át. Az első Ipjedai Dumai, aki egész életében az istenek szolgálatára, visszafogott istendalnoki életre vágyott, mielőtt császári apja maga mellé nem emelte, örökösként és Najimatun társául nem választotta. Dumai olyan volt számomra, akárcsak a hegy, ahonnan elszakították: kőkemény, mozdíthatatlan kőszikla, aki az elemek és érzelmek viharában is képes volt a józan gondolkodásra, de ha mégis elvesztette a türelmét, vagy eluralkodtak rajta az érzelmek, azt mindenki megérezte. Természetes hát, hogy az egyetlen, aki változást tud kifaragni rajta, az nem más, mint Nikeja, az Ezerarcú úrnő, aki a folyóvizekhez és tengerekhez hasonlóan folyamatosan váltogatja a maszkjait. Kettejük lassan kibontakozó és barátságnál is többé váló kapcsolata nagyon sok mindent megmutathat a barátságról, szeretetről, az áldozatról és arról, hogy egyetlen kapcsolat sem működhet, ha egy kicsit nem adunk fel magunkból, ha nem vagyunk képesek megnyílni és sebezhetővé válni a másik kedvéért. Dumai nem változik sokat, de az a kevés is valóban lenyűgöző, sorsának kérdésessége és nyitottsága pedig olyasmi, amin még jóval a könyv befejezése után is sokat rágódom. Szeretném hinni, hogy megkapták Nikejával azt a befejezést, amiért annyit küzdöttek. Az pedig, hogy képes volt fellépni a folyóúr ellen, amikor senki más, hogy létrehozza saját árnyékpalotáját külön lenyűgöző volt.
Glorian az a karakter, akinek minden tekintetben fel kellett nőnie a szerepére, és a könyv végére, lánya, Sabran születésével ez meg is történik. Nem elég, hogy olyan, előre elrendeltetett sorsa van, aminek részleteiről keveset beszélnek neki, de úgy érzi, tárgyiasították a testét és őt magát. Amíg nem teljesíti kötelességét, addig nincs szabad akarata, szabad mozgása. Apja próbálja ezt ellensúlyozni, de anyja keményen a kezében tartja a nevelését, hogy ne legyen se zsarnoki, mint a dédanyja vagy gyengekezű uralkodó, mint a nagyanyja. Gloriannek a szülei halála után egy nem kívánt házassággal és tanácsadói eretnekségével, intrikáival is meg kell küzdenie, miközben Fyredel folyamatos fenyegetést jelent a királyságára. De sikerül a szülei legerősebb tulajdonságai nyomán Vértesszívű Glorianné válnia, aki a szülés után azonnal csatába vonul, gyermekével a karján, hogy szemebeszálljon a Névtelen istentelen teremtményeivel. Nem csoda, hogy még ötszáz évvel később is dalokat énekelnek róla és a Narancsfában is tisztelettel beszélnek róla. Glorian az öröklött sors és eleve elrendeltetés karaktere, aki saját maga szakítja le béklyóit, hogy szabaddá és a sajátjává tegye a testét.
Tunuva Melim a Kolostor kriptaőre, aki Kleolinda földi maradványait őrzi (míg nyugaton egy üres sírt imádnak az emberek), aki hirtelen két tűz között találja magát: egyrészről ott van élettársa, Eszbar, a Kolostor kijelölt örököse és az újonnan érkezett, rejtélyes Canthe, aki talán válaszokat adhat egy régi tragédiára Tuva életéből. Tuva végig semleges, a konfliktusokat elsimító karakterként próbál érvényesülni, enyhíteni Eszbar élességén mind a Kolostor lakói, mind Canthe vagy a politika iránt. Látja a Rém-hegy kitörését, s hogy milyen pusztítást tudnak végezni a sárkányok és az elsők között döbben rá arra, hogy a mágiájuk rokon a szörnyű teremtményekével.
Végül Wulfert Glennt, számost kontinens neveltje meséli még nekünk a történetet. Wulf a kolostor szülöttje, de különös események során Nyugatra, Inys királyságába majd onnan az északi király udvarába viszi sorsa. Származásának története és titkos kapcsolata Gloriannel évszázadokra meghatározza majd a királynőség sorsát, Ő lesz az egyik fő oka annak, amiért a Kolostor hajlandó mindig az árnyékok közül védelmezni Inys királynőjét, minden nézeteltérésük ellenére is. Wulf valamennyire mindig a körülmények áldozata, igazi túlélő, alkalmazkodó karakter. Nem igazán lép fel vezetőként vagy dominánsként, de bármit (saját magát is), hajlandó feláldozni azokért, akik fontosak neki. Nem a királyságért hűséges, hanem annak képviselőiért, Észak királyáért és Glorianért, az Ő érdekükben még arra is hajlandó, hogy az félrelépjen az útból. A könyv végére összeszedi a bátorságát, hogy felvállalja az akkor még nem tiltott, de nem is jó szemmel nézett kapcsolatát és két nemzet szülötteként szolgálja az Anyát és annak Ámítóját is.
Összességében egy talán még az elsőnél is jobban kidolgozott high fantasyt kapunk, rengeteg kortárs, univerzális kérdésfelvetéssel és sorssal. A karakterek annyira kidolgozottak, hogy szinte lelépnek az oldalakról és bár az alaptörténet hasonló az elsőhöz, nem érződik ismétlődőnek vagy elhasználtnak. Remélem, a Névtelennel folytatott első harcról és Kleolinda teljes történetéről is kapunk majd egy hasonlóan masszív elbeszélést, ugyanis még mindig vannak elvarratlan szálak, kérdések, amikre szeretnék választ kapni. Kifejezetten tetszett, hogy volt néhány ismerős szereplő a Narancsfáből is (Canthe, Najimatun) és jó volt megismerni az első részben párszor emlegetett korszakot. Mint korábban, ezt is azoknak tudom ajánlani, akik szeretnének egy olyan fantasyt olvasni, amiben a sárkányok mellett az aktuális társadalmi problémák és azokra adott kritika is megfogalmazódik, illetve akik szeretik a keleti mitológiákat és életmódot (is) feldolgozó regényeket.
Értékelés: természetesen 5*.
A kötet elérhető a kiadó honlapján: A leszálló éj napja
Megjegyzések
Megjegyzés küldése