Az (eddigi) idei olvasmányaim közül ez az, amitől a legjobban tartottam - nem a terjedelem miatt, a kortárs YA szerzőknek hála, már nem rettentenek vissza az 500+ oldalas könyvek, amiket gimiben és általános iskolában még lehetetlennek tartottam elolvasni. Amiatt is féltem egy kicsit ettől a könyvtől, mert akarva-akaratlanul nagyon sokat hallottam róla. Tudatosan nem szoktam előre véleményeket és kritikákat olvasni semmiről (kissé ironikus, hogy utána viszont mennyit szeretek ezekről írni/beszélni/olvasni), de ezt a könyvet nem tudtam megkerülni, mindenhonnan erről hallottam, amikor megjelent. Közben befejeztem két egyetemi képzést, s eléggé meg is feledkeztem a regényről, amíg el nem kezdték reklámozni az idén megjelent A leszálló éj napját, ami kronológiailag megelőzi, a Narancsfát, de nemrég fejezte be az írását az írónő, így megint elkezdett vonzani a történet. Azt hiszem, hatalmas szerencse volt, hogy akkor került a kezembe, amikor, mert így talán jobban tudtam értékelni Shannon zsenialitását, világépítését és stílusát. Spoileres kibeszélő következik.
Biztos felkapták néhányan a fejüket, amikor azt írtam, nem szoktam egyáltalán kritikákat, ajánlókat, véleményeket olvasni, mielőtt valamibe belekezdenék, ahogy a számszerű vagy csillagos értékeléseket is viszonylag ritkán veszem figyelembe. Ennek több oka is van, de a legnyilvánvalóbb talán az, hogy előzetes elvárások, ítéletek nélkül szeretek belevágni az új történetekbe, főleg olyan szerzőknél, akiktől még nem olvastam semmit. S bár Shannon-nak jelentek meg korábban is könyvei magyarul, azok viszont valamiért a "radarom" alatt maradtak, így számomra tényleg ismeretlen volt az írónő. A másik ok, ami miatt nem szeretek előre utánanézni már a könyveknek a BookTok és Booktagram. Bármennyire is örülök annak, hogy a könyvek, az olvasás ennyire népszerűek lettek megint, egyre több árnyoldalát látom ennek, az egyiknek Shannon is áldozatul esett: nagyon sok szerző és mű nem tud bekerülni abba a "hype-ba", ami egy viszonylag szűk csoportot ilyen magasra emelt (pl. Sarah J. Maas, Jennifer L. Armentrout, Scarlett St. Clair és még nagyon sok YA szerző), de rengetegen nem tudnak így érvényesülni. Egyszer lehet, még hosszasabban fogok erről értekezni, ahogy az említett írókról is, de most vissza Shannonhoz.
Mielőtt nagyon belemerülnék a kritikába, szeretnék itt is egy pillanatra megállni és kalapot emelni a Next21 Kiadó előtt, ugyanis az összes Shannon-könyv gyönyörű. A Káosz-gyökerei sajnos nem jelentek meg keménykötésben, de így is nagyszerű munkát végeztek a borítóval és az élfestéssel. Egyetlen, építőjellegű megjegyzésem csak a méretre vonatkozna: mivel egy tényleg masszív, közel 900 oldalas könyvről beszélünk, talán egy kicsit nagyobb lapméret kényelmesebbé tenné az olvasást és a hordozhatóságot, valamint nem lenne annyira sérülékeny sem. Ettől függetlenül is igen figyelemkeltő a sárga háttér és a kék sárkány, az élfestés pedig szerencsére nem kopik a lapozástól, mint a korai díszkiadások esetében.
Itt viszont kivételesen nem fogom összefoglalni a történetet, az ugyanis négy szereplő szemszögéből, rengeteg politikával, történelemmel, mitológiával, vallással és hitrendszerrel van átszőve, nagyon sokáig tartana, amíg mindegyiket végig venném olyan formában, hogy az is tudja, miről van szó, aki nem olvasta a könyvet, de lehet, egyszer majd nekiveselkedek ennek és a különböző mitológiák és vallások részletes feltérképezésének is. A négy nézőpontú elbeszélés volt az egyik dolog, ami miatt aggódtam, nagyon nehéz ugyanis ennyi nézőpontot, karaktert és háttértörténetet fejben tartani, arról nem is beszélve, mennyi különböző emberrel érintkeznek ők maguk is. Igen nagy szereplőgárda van tehát felsorakoztatva a cselekményhez, de szerencsére Shannon nyújtott hozzá egy kis segítséget: a könyv végén egy közel húsz oldalas szedetben megtaláljuk az összes fontosabb fő- és mellékszereplőt, isteneket, vallásokat és a Berethnet-ház családfáját is. Viszont óvatosan forgassuk ezeket, mert néhány esetben spoilert is tartalmaznak. De szerencsére Shannon nagyszerű technikát alkalmazott az íráskor: ráérősen, kényelmesen építi fel a történetet, minden fontos részletre és eseményre kitérve a karakterek bevezetésekor, megfűszerezve a négy égtáj között feszülő politikai és vallási konfliktusokkal, mégsem éreztem azt, hogy történelemleckéket vennék vagy túl lassúak lennének az események. Tökéletesen adagolta számunkra a világ felépítéséhez elengedhetetlen információkat, de közben a történet is haladt előre szépen. Sok esetben nem tudhatjuk előre, hogy adott eseményekre miért kellett kitérni, de egy ponton aztán minden összefut: az összes karakterünk, akik perspektívájából megismerhetjük az eseményeket, az összes diplomáciai probléma és nézeteltérés mind kicsúcsosodnak a végén egy tökéletes, mindenre kiterjedő lezárásban. A lezárás nem a legmeglepőbb, viszonylag kiszámítható, de ennek a könyvnek nem is az adta a lényegét, hogy az utolsó pillanatig nem tudjuk, mi fog történni, hanem az oda vezető út: hogyan birkóznak meg a karaktereink a saját és egymás közötti ellentéteikkel, a múltban elkövetett hibáikkal és veszteségeikkel, vagy éppen saját érzéseikkel, vágyaikkal, amiket sem maguk, sem mások előtt nem mertek beismerni. Ez a karakterfejlődés az, ami a zárlatban a katarzist adja, s legalább annyira élvezetes ez is, mint a legváratlanabb végkifejletek, amiket másoknál láthattunk.
Négy főszereplőnket az első bemutatás sorrendjében fogom végigvenni, kezdve Tanéval. A lány Szeikíben nőtt fel, ahol a sárkányok tisztelete minden alattvaló számára megkérdőjelezhetetlen, s nincs nagyobb bűn annál, mint egy sárkányt bármilyen módon bántanak. Fontos különbséget tenni a Kelet és Nyugat sárkányai között, Tané népének sárkányai ugyanis a keleti kultúrákból ismert, legtöbbször szárnyak nélkül ábrázolt kígyószerű sárkányok, akik különleges szervüknek köszönhetően képesek repülni. Közelebb állnak az álló- és folyóvizekhez, a hideghez és a nedvességhez, mint a világot fenyegető Névtelen és teremtményei, akik a föld mélyéből másztak elő és a tűz, a forróság a fegyverük. Tané egész életében azért tanult, hogy lovas lehessen, akit egy sárkány megtisztelt azzal, hogy társául válassza, s ezért nem riad vissza attól sem, hogy másokat feláldozzon ennek érdekében. A történet nagyobbik részében aztán éppen ez az a kegyetlenség, ami miatt gyötri a bűntudat és a legváratlanabb pillanatokban és formákban éri utol tettei következménye. A könyv másik részében pedig mindent megtesz, hogy Najimatunt, a sárkányát kiszabadítsa a kalózok karmaiból, mielőtt darabonként adnák őt el a kereskedőknek. Közben megtalálja a sárkányok elveszett mágiáját, ami az egyik kulcs a Névtelen legyőzéséhez, így végre úgy érzi, értelmet nyert, hogy Najimatun miért őt választotta maga mellé. Tané volt számomra az a karakter, akinek a történetszála a legkevésbé tudta megtartani a figyelmemet és nagyon kevés dologban tudtam vele azonosulni. Végtelenül álszentnek tartottam, amivel talán sokan nem tudnak egyetérteni, de nem tudtam eltekinteni attól, mennyire a szabályok irányítják az életét, s mennyire megvet, lenéz másokat, akik szórakozni, élni merészelnek a próbák alatt, miközben Ő pedig több ember haláláért felel a saját önzősége miatt. S ha mindez nem lett volna elég, utána olyan mélységes önsajnálatba süllyed a tettei miatt, s mert nem érzi magát méltónak Najimatunhoz, amit külön nehézség volt olvasni. Kap a végére valamennyi felmentést, de így sem sikerült túlságosan sajnálnom vagy együtt éreznem vele.
A következő karakterünk Niclays Roos orvos és alkimista, akit a Berethnet-ház uralkodója száműzött Keletre. Niclaysban az tetszett, hogy egy pillanatra sem akarta elhitetni velünk, hogy több lenne egy gyáva, önző alkoholistánál, aki csak saját magáért hajlandó cselekedni, s ha valamiben nem lát hasznot (akár anyagit, akár személyeset), a kisujját sem hajlandó mozdítani érte. Mindez a keserűség egy életnyi titkolózás és veszteség szülötte, amivel sokan tudnak szerintem azonosulni kis hazánkban. Szerelmét nemcsak elvesztette, de az Erényesség vallása miatt sosem vállalhatták fel a kapcsolatukat. Az ebből fakadó harag és csalódottság aztán szép lassan egy megkeresedett, alkoholba menekülő embert eredményezett, aki élete vége felé egy olyan helyzetbe keveredett, amiből úgy tűnik, csavaros esze és jól megválogatott szavai sem tudják megmenteni. Sorsa összegabalyodik Tané életével, és akár tetszik nekik, akár nem, néha útjaik keresztezik egymást és a doktoron is múlik, hogy képesek lesznek-e legyőzni a Névtelent. Niclays a könyv végére ha megbocsátást nem is, de egy új esélyt elnyer egy elfogadóbb, nyitottabb világban, ahol végre mások előtt is bevallhatja a szerelmét, ha csak a férfi sírjánál is.
Eadaz uk-Nára volt az egyik legkomplexebb és leghitelesebben ábrázolt karakter a regényben. Az otthonától távol, olyan emberek és vallás árnyékában kell védelmeznie Sabran Berethnet királynőt, amit megvet és ami gondolkodás nélkül az életét követelné, ha bárki rájönne valódi személyazonosságára. Ő a titokzatos Narancsfa-kolostor egyik leánya, aki Nyugatra rendeltek, hogy védelmezze az Ámító Galian utolsó örökösét, aki Inys királyságának hite szerint uralkodása alatt bezárva tartja a Névtelent. Eadnek nagyon sok mindent fel kell áldoznia és félre kell tennie annak érdekében, hogy előbb ellássa feladatát, majd rádöbbenjen arra, hogy nagyobb hatalmak és rejtélyek vannak a Kolostor létezésének hátterében. Meg kell kérdőjeleznie mindent, amiben addig hitt, hogy úgy tudja szolgálni az Anyát - a Kolostor alapítóját -, ahogy azt Ő helyesnek véli, azzal szemben, amit diktálnak neki. Lassan ébredező és aztán pusztítóan lángba kapó szerelme Sabran iránt azonban nem csak az Ő, de a királyság létét is veszélybe sodorja. Ead rengeteg nő, tanul és fejlődik a cselekmény során. Az árnyékokban bujkáló testőrből egy erős, érett vezetővé válik, aki méltó a Kolostor irányítására is, és akinek nem elhanyagolható szerepe volt a Névtelen legyőzésében. Felfedezi a saját és a Névtelen mágiája közötti kapcsot, valamint a keleti sárkányok erejének titkát, de ami ennél is fontosabb: felfedezi a Berethnet-ház eredetének sötét magját, ami az egész birodalmat romba döntené, ha kitudódik.
Areloth Beck, az utolsó karakterünk, akinek a nézőpontjából a Nyugat találkozik a Kelettel. Öngyilkos küldetésre indul, a Névtelen szolgái által megszállt királyságból, ami a mindentől elzárt Kolostorba vezeti. Míg Ead testesíti meg a titkos tudást az ámítókkal és elvakultakkal teli udvarban, addig Loth-nak meg kell tapasztalnia, hogy minden, amit a hitéről és az Erényességről tanult és belé neveltek, ami szerint a mindennapjait élte egy hazugságra és egy szégyenteljes titokra épült. Loth ennek ellenére is mindent megtesz azért, hogy a királyságát és Sabrant biztonságban tudja, s végül eljuttatja Eadnek a Névtelen legyőzéséhez szükséges utolsó fegyvert.
A könyv tényleg egy eposzi női fantasy - egy nőtől, erős nőkről (és férfiakról), de nem csak nőknek. Shannon nagyon jól tud megosztó, szerethető, erős, gyenge, céltudatos, útkereső, harcos és gyógyító karaktereket ábrázolni, mindegy, hogy azok férfiak vagy nők, mindenki hiteles, olyan mélységgel és rétegekkel, mint bármelyik hús-vér embernél. A történet fordulatos, lendületes és magával ragadó, egy viszonylag lassú, kényelmes tempójú kezdettel, amíg az olvasó is bele tud rázódni a világba és körülményekbe, amiben a szereplőinkhez csatlakozunk. Bárkinek tudom ajánlani, aki szereti a fantasyket, sárkányokat és Tolkien valamint George R. R. Martin után szeretne egy jól felépített, egyedi és kortárs kritikát is megfogalmazó könyvet olvasni.
Többekben felmerülhet, hogy ezzel vagy az időben korábbi, A leszálló éj napjával kezdje az olvasást. Én megjelenés szerint olvastam, s annyit tudok ajánlani, hogy akit nem zavar, hogy néhány karakter kiléte már a legelejétől egyértelmű lesz számára, vagy pár kérdésre hamarabb választ kap, akkor kezdheti a Leszálló éjjel. De ha szeretné előbb a világot megismerni, s utólag visszatérni azokhoz a karakterekhez és eseményekhez, akik és amik a Narancsfában támaszul vagy hivatkozásul szolgáltak, akkor a megjelenési sorrendet ajánlom.
Értékelés: megingathatatlan és jól kiérdemelt 5*.
A könyv beszerezhető a kiadó honlapjáról: A Narancsfa-kolostor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése