Az egyik olyan könyv, amit amennyire vártam, annyira szenvedtem vele utána. Young adult regényként láttam a legtöbb helyen jellemezni, ezért én is így fogok rá hivatkozni, bár nem szívesen, mert eléggé távol áll tőle. Fantasy, de nem teljesen, de a romantikus címke legalább valóban ráhúzható. Sok hibát és kevés szeretnivalót találtam benne, így még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy valóban folytatni fogom-e a sorozatot, és megpróbálkozom-e a szerző más könyveivel is vagy sem. Spoileres kibeszélő következik.
A történet szerint az ikerhercegnők, Meren és Tabra együtt uralkodnak Aryd királysága felett, bár a nyilvánosság előtt csak Tabra személye ismert, Meren csupán a "helyettesítője", létezésének egyetlen célja az ikertestvére biztonságának garantálása. Meren Tabra szerepét ölti magára olyan eseményeken és helyzetekben, ami túl nagy veszélyt jelentene az örökösre, miközben a palotától távol, magányosan nevelkedik a nagyanyja ikertestvére (egy szintén eltitkolt iker) szárnyai alatt. Amikor azonban az Árnylidérc elrabolja, mindent meg kell tennie, hogy visszajusson a testvéréhez és ne adja ki a királyság legnagyobb titkát.
Az alaptörténet nekem már majdnem a klisé határát súrolta, mert elég sok helyen és szerzőnél láthattunk már hasonlót, az eltitkolt vagy elválasztott ikrek nagyon régóta kedvelt elemei nemcsak a fantasynek, de sok más műfajnak is. Azért adtam neki mégis egy esélyt, mert itt másnak tűnt a dinamika a testvérek között, illetve a különleges mágia is érdekesnek tűnt első pillantásra, amíg rá nem jöttem, hogy megint inkább az Avatar - Az utolsó léghajlító világának képességeihez hasonlít inkább. Még ez se lett volna akkora probléma, de az, ahogy ezt a mágiarendszert bevezette nagyon zavaros és kidolgozatlan volt. Már az első oldalak tele voltak új kifejezésekkel és emberekkel, azt sem tudtam, merre kapjam a fejem, és nagyon sokáig tartott, mire egyértelműen el lett magyarázva, melyik képesség mit jelent, miért van az egyiknek nagyobb jelentősége, mint a másiknak, s hogy ezeknek mi is a szerepe pontosan a Aryd világában. A világépítés hasonlóan elnagyolt, rengeteg helyen rohannak át a főszereplőink, de semmit nem ismerünk meg rendesen, a portálok mágiája érdekes, de elég felületes, nem láttam át teljesen, hogyan működnek és miért pont a tükrökhöz vannak kötve és nem bármi máshoz. Több királyságon is keresztülhaladunk Merennel és Revennel, és bár az elején még nagyobb hangsúlyt fektetnek az élő- és állatvilágra, sok fajjal találkozunk, ez nagyjából a könyv felére elmúlik és nem találkozunk többet velük. A Pusztítók kifejezetten érdekesnek tűntek, de róluk csak annyi derült ki, hogy csáposak és a kontinensek tengereit uralják, megtámadva a vízen utazókat vagy azokat, akik a parton túl közel merészkednek. Elég csalódott voltam, hogy még róluk sem tudtunk meg többet, hogy nem kaptak nagyobb szerepet, így nem is teljesen értettem, miért kellett őket már ilyen korán bevezetni (főleg egy olyan helyszínen, ahova elvileg nem is szoktak bemenni).
Az utazás volt a cselekmény középpontjába helyezve a könyv körülbelül feléig, ami teret adott Meren gondolatainak, hogy jobban megismerhessük az életét és a hozzáállását a királyságához és a testvéréhez. Üdítő változatosság volt, hogy a testvérek nem rivalizálnak egymással, és hogy a helyzete ellenére sem féltékeny vagy dühös Meren a nővérére. Valódi támogatással és szeretettel fordulnak egymáshoz, s míg Tabra arra készül, hogy uralkodjon a vezírek segítségével, minden fontos információt megosztanak egymással és Meren arra törekszik, hogy a királyság azon oldalát is megismertesse a testvérével, ami máshogy nem lehetne számára lehetséges. Próbálja a figyelmét a szegénységre és a felkelés veszélyeire irányítani, amiről még Ő maga sem tud sokat, annak ellenére is, hogy valójában egy olyan életre vágyik, ami valóban a sajátja, ahol önmaga lehet és nem kell titkolóznia vagy bujkálnia mások elől. Ugyanakkor van egy mély kötelességérzete is a népe és a királysága felé, amit nem tud elhallgattatni és majd megszakad a kettő között, ami a Reven irányába növekvő érzéseit és vágyait is beárnyékolja. Ezek tudatában néha rendkívüli módon elképesztett, mennyire naiv, vagy éppen mennyire nincsen tudatában a helyzet súlyának és a szerepnek, amit el kell játszania. Egész életében úgy nevelték, hogy elhitesse mindenki mással, Ő Tabra, a trónörökös, aki egy napon királyné lesz, és ennek megfelelően kellett Merennek is viselkednie. Reven abban a tudatban rabolta őt el, hogy Meren az örökös, tehát Tabra szerepében kellene tündökölnie (ahogy arra többször is emlékezteti magát), ez azonban következetesen nem jön össze neki. És a rengeteg felelősség, nevelés és a kora ellenére olyan végtelenül éretlen, ami nagyon gyakran kizökkentett.
Reven vele ellentétben a megtestesült komorság, az árnyékokat irányító képessége (mi más?) mélyebb titkokat takar, ami talán az egyetlen igazán eredeti elem a történetben. A Grimm-mesék ihlette képesség, ami Reven hatalmához köthető a legjobb csavar volt az egész könyvben, ezért nem is szeretném ezt túlságosan részletezni itt. Az Árnylidérc a tipikus megközelíthetetlen, néha kicsit túlságosan szókimondó (értsd: bunkó), de a főszereplőnk felé hamar megenyhülő férfi karakter. A csipkelődésük és lassú megnyílásuk egymás felé kifejezetten élvezetes volt, a visszatérő viccek és beszólások pedig olyasmik, amik sok párt jellemeznek (legalább pár hónap együttlét után, de engedjük el) és sokat dobtak a történeten. Ezzel együtt is elég sablonosnak és túlhasználtnak éreztem a karakterét, akit sok formában, sok helyen láthattunk más és más szerzőknél, ahol talán kicsit jobban ki is voltak dolgozva egy ilyen terjedelem végére. Azért van benne potenciál, és az eredettörténete valóban jó.
A lendület azonban, ami az utazást jellemzi és ami már majdnem be tudott szippantani a könyvbe és a világba egészen addig tartott, amíg meg nem érkeztek a végállomásukhoz, az Árnyerdőbe. Reven azért akarta idehozni Aryd leendő királynőjét, hogy a képességével segíthessen a királyság népének és megállítsa a kontinens süllyedését (kissé nyakatekert nekem ez az indoklás, de azért el tudtam fogadni). Innentől azonban annyira elapad a történet, hogy kifejezetten nehezen vettem rá magam a folytatásra és csak a prológusban belengetett rejtélyes átok felfedése miatt nem hagytam félbe a könyvet. A mellékszereplők, akik itt kerültek igazán bevezetésre, hasonlóan felületesre sikeredtek, sok nevet és szerepet kaptunk, de senkit nem ismertünk meg eléggé ahhoz, hogy bármilyen mértékben is tudjak kötődni hozzájuk. Vosnál pedig elég idegesítő volt a bízok benne - nem bízok benne vonal, ami annyira gyenge indokok miatt volt megalapozva, hogy teljesen át tudtam érezni Vos felháborodását miatta.
A történet azonban innentől kezdve elindult egy olyan lejtőn, ahonnan már nem tudott visszajönni. Amikor Meren megtudja, hogy a testvére hozzá akar menni a gonosz Eidolon királyhoz, aki nemzedékek óta elrabolja és meggyilkolja Aryd királynőit. Az már meg sem lepett, hogy egyetlen királynőt sem zavart, hogy elődeiket elrabolták és ki tudja, mit csináltak velük és senki nem gondolkodott el rajta vagy próbálta megakadályozni (Meren és Tabra is úgy nevelkedtek, hogy tényként kezelték elrablásuk lehetőségét). Eidolon csellel egy olyan amulett-tel vette rá Tabrát a házasságra, aminek ikertestvére Meren nagyanyjáé volt és utána Ő örökölte meg. Ezekről sem tudunk meg semmi jelentőset, csak hogy vannak, valószínűleg kapcsolatban vannak egymással és Meren saját nyaklánca megakadályozza, hogy Eidolon irányítsa őt a mágiájával. Meren és Reven túlságosan is sok akadály és nehézség után jutnak el a palotába, ahol Meren átveszi Tabra helyét, feláldozva magát és kimenekítve mindenki mást.
A könyv második fele olyan volt, mint egy rossz, fillerekkel és szándékos akadályoztatással teli anime. Túlságosan sokáig elhúzott jelenetekben szerencsétlenkednek a karaktereink, mire sikerül egyről a kettőre jutniuk, hogy aztán csak visszakerüljenek a kiindulópontra. A történet és a karakterek fejlődése szempontjából semmi jelentősége nem volt annak, hogy három szereplő is fogságba esett és Meren életveszélyesen megsérült. Igen, ezzel összeköttetésbe kerültek Revennel, de ez könnyen megvalósítható lett volna akkor is, amikor az Árnyerdőt megtámadták.
Összességében egy nagyon elnagyoltan megírt, kevés karakterfejlődéssel vagy -ábrázolással teli, hatalmas, de nem kihasznált világot kapunk. Nincsen sok történelem, vagy előzmény, ami kiindulási pontunkat megalapozná, a történet bár erősen indul, nagyon ellaposodik és képtelen utána kivergődni a gödörből. A karakterek felületesek, nem életszerűek és a párbeszédek a legtöbbször inkább kínosak, mint olyan beszélgetések, amik két ember között valóban lezajlanának. Karakterek hordája van bevezetve, akikkel aztán semmit nem kezd az író és az írásmód is ezt tükrözi. Az egész emlékeztet inkább a fanfictionök és wattspad sztorik világára, mint egy romantasyre. Emiatt a young adult jelzővel sem vagyok kibékülve. Tizenöt-tizenhat évesen talán még élveztem volna a könyvet, de most már nem. És egy kínos, viszont eltúlzottan grafikus szexjelenet még nem fog egy könyvet YA regénnyé tenni, de úgy érzem, itt Owen ezzel próbálta legitimálni a besorolást. Puszta beteges kíváncsiságból el fogom olvasni a második részt, de nem várom megszállottan a megjelenést. Ez a könyv is egyébként abba a kategóriába esett, amiről az előző bejegyzésben beszéltem, és aminél kifejezetten zavart, hogy csak élfestett (és emiatt drágább) kiadásban lehet megvenni, mert előre sejtettem, hogy nem lesz nagy kedvencem ez a könyv. Olyanoknak tudnám csak ajánlani, akik újak a YA romantasy világában és még nem nagyon van összehasonlítási alapuk.
Értékelés:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése