Az első rész kettős érzéseket hagyott bennem, amikor befejeztem. Egyrészről nagyon izgatott voltam a kedvenc mítoszaim és isteneim urban fantasy feldolgozása miatt, másrészt úgy éreztem, hogy Clair nem használta ki a teljes potenciált, amit ez az alapkoncepció magában rejtett. Egészen addig úgy éreztem, hogy kicsit igazságtalan voltam a sorozattal, amíg be nem fejeztem a második könyvet. Akkor rájöttem, hogy nem az én elvárásaim a magasak, hanem a történet ennyire gyenge. Spoileres kibeszélés jön.
Az első rész ott zárul, hogy Hades és Persephone annak ellenére folytatják a kapcsolatukat, hogy Demeter és a nyilvánosság is ellenük van. Persephone ráadásul még mindig rákényszerül, hogy elrejtse valódi identitását és erejét mindenki elől, kivéve a legközelebbi barátait. Emiatt a nyilvánosság csak egy újabb trófeának tekinti, aki csak Hades miatt érdekes és nem egyenrangú vele semmilyen tekintetben. Az istennő számára számos dilemmát okoz, illetve az önérzete is többször megsérül, amikor haszontalannak és kevesebbnek érzi magát a férfi árnyékában. Ha mindez nem lenne elég, akkor Adonisz után most a saját főnöket is próbálja őt megzsarolni: vagy megírja a kapcsolatuk történetét az újsága számára, vagy elveszíti a munkáját Új Athén legjobb újságjánál, ami bár oknyomozó újságírással és az "igazság feltárásával" foglalkozik, hirtelen sokkal érdekesebbnek találta az istenek szerelmi életét és a saját alkalmazottja magánéletének kiteregetését azoknál a visszaéléseknél, amiket Persephone öt perc kutatómunkával felfedett Apollóról. Mégis egy "komoly" cikk születik Apollo túlkapásairól, ami nagyon meglepő módon újabb túlkapásokhoz vezet, s nyilván senki nem számíthatott rá, még Persephone orákulum barátnője sem, hogy Apollo haragja a cikk írója - Persephone - felé irányul majd. A cikk azonban nemcsak Apollót, de Hadest is feldühíti. Az Alvilág istene pontosan tudta, mi történik, ha feldühítik az unokaöccsét, s ezért is figyelmeztette erre Persephonét is (értsd: megtiltotta neki a cikk megírását). A tavasz istennője így Apollo híveinek a kereszttüzébe kerül, Hades pedig folyamatos őrizet alá helyezi egy saját testőr képében, amiről természetesen nem szól a párjának, hanem megvárja, amíg magától fedezi fel.
Ez egy visszatérő mozzanat lesz a könyv során: SEMMIT nem beszélnek meg egymással. Hades mentségére szóljon, hogy évezredeket töltött egyedül, így nem szokott hozzá ahhoz, hogy megbeszélje bárkivel is, mit miért tesz, vagy milyen új befektetésekbe vág bele. Ezt talán még el is tudnám fogadni, de kissé hihetetlennek tartom, hogy a saját barátnője, aki elvileg az élete szerelme, nem mellesleg diplomázott oknyomozó újságíró (bár semmi említést nem kaptunk az egyetem befejezéséről, se egy vizsga, se egy beadandó, semmi nem zavarta meg kettejük kapcsolatát, nem járt semmifajta lemondással a záró év), arra nem vette a fáradtságot, hogy megnézze, mivel foglalkozik Hades. Ezt azért is tartom igen meredeknek, mert egy egész sorozatot tervezett az Alvilág istenéről, s én általában kutatómunkával kezdek bele egy cikk megírásába. Persephone írásai azonban nem terjednek túl éppen aktuális sérelmein és csak azokat a "tényeket" prezentálja az olvasók elé, amik a legjobban alátámasztják az előítéleteit. Ugyanez történt az első részben Hadesszal és most is ezt látjuk Apollóval. Miután megismeri tragikus háttértörténetét, Persephone elhatározza, hogy segít az istennek visszanyerni az empátiáját.
Visszakanyarodva a kommunikáció hiányához, a főszereplőink semmit nem beszélnek meg, amíg már nem túl késő, akkor pedig általában veszekedés, sértődés, majd nagy, üres ígéretekkel teli kibékülés lesz belőle. Hades egyedül töltött idejéről semmit nem tudunk, amíg az istennő be nem toppan a képbe, de az elég egyértelmű, hogy Persephone többet beszél a kapcsolatáról Hadesszal mindenki mással csak nem Hadesszal. S hogy helyette mit csinálnak abban a kevés, kettesben töltött időben? Nem szeretnék nagyon belemenni a részletekbe (az írónő megteszi helyettem), de olyan gyakoriak az intim pillanatok a főszereplők között, amit én már biológiailag is lehetetlennek tartok. Félreértés ne essék, alapvetően semmi problémám, ha egy romantasyben alapvetően jelen van az erotika is, mert ez a fajta testi vonzódás és szexuális élet természetes része az életnek és egy kapcsolatnak. De az a gyakoriság, ami itt a második résztől jelen van a sorozatban már kicsit sok nekem. Jobban örültem volna, ha kicsit többet kapunk a cselekményből, a jellemfejlődésből is többet kapunk, így talán nem éreztem volna mindenkit ugyanolyan felszínesnek és alig kidolgozottnak, mint az első rész végén. Ami pedig még ennél is jobban zavart ezeknél a jeleneteknél, hogy a leggyakrabban fegyverként vagy büntetésként használták a szexet. Ennek megvonása vagy éppen a szándékos hergelés, aztán kielégítetlenül hagyás, meg a helyzetek többsége egy nagyon toxikus kapcsolat benyomását keltette, ahol az egymás uralása és a másik felé kerekedés néha fontosabb, mint egy kiegyensúlyozott kapcsolatban lenni a másikkal. Erre mi sem lehet jobb példa, mint a Romlás, Hades klubja, amit a Felvilág bűnözőinek tart fenn, hogy felügyelt, szabályok uralta környezetben kössék meg egymással vitás ügyeiket. S mi volt az indok, ami miatt erről sosem beszélt a barátnőjének, élete szerelmének? Nem akarta, hogy rossz benyomással legyen a kapcsolatukra, és otthagyja őt. Itt nem mellesleg olyan istentelenek is megfordulnak, akik pont az Ő uralmukat fenyegetik és Persephone főnöke is, aki zsarolja a munkahelyén.
Tehát, mint említettem, nem kapunk túl sok tényleges cselekményt. Apollo feldühítését és ennek hatásait már említettem, ami Persephone barátnőjének balesetével egy olyan helyzetet szül, ahol Hades (újabb) figyelmeztetései ellenére a tavasz istennője alkut Apollóval, hogy Lexa megmeneküljön a biztos haláltól. Persephone számára azonban nemcsak az alku, de a barátnője visszatérése sem a várt elképzeléseket hozza: Lexa bár visszatér, csupán önmaga árnyéka, akit kiszakítottak az Alvilág nyújtotta békéből és feledésből, amibe kétségbeesetten próbál visszatérni. Értem, hogy Persephone addig még nem szembesült a veszteséggel, de amikor szó szerint mindenki azt mondja, hogy ne csinálj valamit, mert senkire nézve nem lesz jó hatása, azért csak megáll az ember (istennő) és elgondolkodik azon, milyen következményekkel járhatnak a tettei. Főleg annak tekintetében, hogy ugyanezt a nagyképű önzőséget kéri számon a többi istenen is. De nem, a Tavasz istennője csak magára gondol és arra neki mennyire elviselhetetlen lenne a barátnője nélkül és arra sem veszi a fáradtságot, hogy rendesen átbeszélje a dolgot Hadesszal vagy Thanatosszal, akik valóban jártasak ezekben a kérdésekben. És természetesen Hades most sem élt a lehetőséggel, hogy megpróbáljon beszélni a párjával, aki éppen egy traumán megy keresztül, hanem a háttérből figyel egy korábbi sérelem vagy veszekedés miatt, hogy aztán felháborodva lépjen megint színre, amikor Persephone mástól kért segítséget. Mindenesetre Lexa hamarosan saját döntésére visszatér az Alvilágba, ahol a felejtés vizéből is innia kell, hogy a lelke meg tudjon gyógyulni, Persephone így teljesen elveszíti barátnőjét, még az Alvilágban sem tudnak többé úgy találkozni, hogy ismerik egymást.
A kötet zárlatában aztán Apollo és a tavasz istennője nagyjából megbékélnek egymással, Persephone együttérzésre és empátiára nevelgeti az istent, és barátibb viszonyban tartózkodnak egymás társaságában, mint addig. A munkahelyén végül felmond, hogy saját blogba kezdjen (érdekesnek találtam, hogy a diplomája és addigi ambíciói ellenére sem újságról vagy hírportálról beszélnek ennek kapcsán). Itt felmerült bennem a kérdés, hogy a megélhetését, a mindennapi kávézásokat, éttermi ebédeket, hasonlókat hogyan fedezi innentől. Nem esik egyáltalán szó ilyen földi dolgokról, de miután anyja kitagadta, nem hiszem, hogy még mindig kapna zsebpénzt, amiből ezeket fedezni, s ahhoz szerintem túl büszke, hogy Hadestól várja el ezek kifizetését. Ami nagyjából az egyetlen váratlan fordulat volt, hogy Persephone alig emlegetett "barátja" az irodából, aki egyszer segített neki és kétszer együtt ebédeltek, hirtelen elrabolja és megpróbálja bántalmazni. Pirithous mítosza ezzel "feldolgozásra" kerül, bár a szerzői jegyzetek nélkül nem lettem volna képes azokat a párhuzamokat és következtetéseket levonni, amiket a szerző, kicsit erőltetettnek éreztem. És mivel ez már a második rész, s legalább féléve együtt van a két halhatatlan főszereplőnk, akik még az egészséges kommunikáció rejtelmeit sem tudták megfejteni, természetesen egy lánykéréssel zárul a könyv.
Összességében, s ez valószínűleg nagyon is érezhető volt a fentiekből, nagyon nem ragadott magával a könyv, végtelenül toxikus a főszereplők kapcsolata, nem volt észrevehető jellemfejlődés, világépítés vagy éppen említésre méltó cselekmény. Minden nagyon elnagyolt, felszínes és kidolgozatlan benyomást keltett, s egyelőre nem is teljesen látom át, hogy a tagadhatatlan vonzalmon kívül miért is van egymással Hades és Persephone. Úgy gondolom, egy sokkal átgondoltabb, méltóbb feldolgozása is születhetett volna a mítosznak, urban fantasy keretek között, ha a testiségen és erotikán kívül is ennyi figyelmet és időt szentel Clair az események kifejtésének.
Értékelés: 2/5
A kötet elérhető a kiadó honlapján: A romlás érintése
Megjegyzések
Megjegyzés küldése