A trauma után, amit a Hades és Persephone eddigi három része jelentett, muszáj volt visszatérnem egy jól bevált klasszikushoz, amit bár 10-15 éve olvastam utoljára, s nem voltam benne annyira biztos, hogy most is le tud majd annyira kötni, mint amikor először olvastam, de kellett valami, ami meggyógyítja sérült kicsi lelkemet. A kezdeti aggodalmam szerencsére hamar elszállt, mert Bartimaeus és Nathaniel története most is annyira rabul ejtett, mint régen.
A sorozat egy olyan korszakhoz tartozik, amikor még nagyon is népszerűek voltak az ifjúsági regények, amiket ugyan néha összemostak a gyerekregényekkel (mint történt az a Harry Potter könyvekkel), de egy fokkal jobban elkülöníthető állomást jelentett a felnőtt regények előtt. Manapság, a Young adult és New adult regények szintén összemosódnak, sokan a YA könyveket a régebbi ifjúságikkal azonosítják, pedig kezdetben ez egy új kategória volt az ifjúsági és a felnőtt regények között. Én is ezt tartom logikusabbnak, de a kiadók hamar rájöttek, hogy könnyebb eladni a könyveket, ha azok YA besorolást kapnak, így egyre gyakoribb, hogy olyan ifjúsági regényeket is ezzel a címkével látnak el, amik valójában nagyon is távol állnak attól, vagy éppen olyan fiatalok olvasnak YA könyveket, akik mondjuk még nem olyan érettek vagy nem tudják átérezni azokat a problémákat, élethelyzeteket, amiket ezek a regények tárgyalnak. Én is többször belefutottam olyan YA regényekbe, amiket csak nagy jóindulattal lehetett annak nevezni, de inkább nevezném ifjúsági regénynek (mint A hazug koronája). De a Bartimaeus-trilógia még az ifjúsági regények fénykorában íródott, ahogy a könyv tartalma is jelzi, "Gyerekeknek és nagyobbra már nem növő felnőtteknek." Felnőtt(ebb) fejjel olvasva a sorozatot jobban meg tudom érteni, mit értettek ez alatt a besorolás alatt, mert ugyanannyira, ha nem jobban élvezem a könyveket, mint amikor először megkaptam őket.
A történet szerint a kétezres évek elején Londont a mágusok uralják, akik a hatalmukat a megidézett démonoktól kölcsönzik. Minél erősebb démont tud valaki megidézni, annál nagyobb befolyásra tehet szert a kormányban és természetesen annál több haragost is szereznek. A közemberek viszonylagos szabadságban élnek, ameddig nem tesznek keresztbe a mágusoknak és tudják, hol a helyük, de ez inkább a második-harmadik részben kap nagyobb figyelmet. A szamarkandi amulettben megismerkedünk Nathaniellel, a fiatal varázslóinassal, aki bosszút esküdött a kegyetlen és nagyképű Lovelace-el szemben, aki megalázta mestere és más befolyásos varázslók előtt. Nathaniel így olyan tudás és varázslatok elsajátításába kezd, amik messze meghaladják a kortársai képességeit, de az Ő tudásra és bosszúra szomjazó természete csak úgy issza magba az új információkat. Végül eljut arra a szinte, hogy mestere háta mögött, gond nélkül meg tudja idézni a nagyhatalmú dzsinnt, Bartimaeust, aki számos csatában és történelmileg fontos személy mellett szolgált korábban, így igencsak tapasztalt, tettrekész, csavaros eszű és pimasz. Főleg egy olyan fiatal varázslóval szemben, mint Nathaniel. A fiatal varázsló megbízza őt Lovelace egy nagyhatalmú tárgyának, a szamarkandi amulett ellopásával. Arra azonban egyikük sem számított, milyen magasra nyúló összeesküvést és bonyodalmakat fog leleplezni az amulett ellopása. Megindul a hajsza London házai között és ha Bartimaeus valaha haza akar térni, kénytelen életben tartani Nathanielt is.
A történet váltakozó nézőpontban játszódik, hol Nathaniel egyes szám harmadik személyű, hol Bartimaeus egyes szám első személyű elbeszélésén keresztül követhetjük nyomon a történetet, közben megismerve mindkettejüket valamennyire. Ami igazán egyedivé tette számomra a könyvet, az az a mód, ahogy a dzsinn meséli nekünk a történetet. Néha lábjegyzetekben szolgáltat további információkat vagy megjegyzéseket egy-egy jelenethez vagy kijelentéséhez, esetleg olyan varázslatokhoz és lényekhez, ami az olvasó számára nem lehet ismerős. A lábjegyzetekre azért van szükség, mert Bartimaeus több síkon tud egyszerre gondolkodni és így nagyszerű elméjének túltengő gondolatai nem férnek bele egyetlen elbeszélésbe. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha egymásra lenne nyomtatva három-négy különböző szöveg és Ő képes lenne mindegyiket egyszerre olvasni és értelmezni.
A karakterek annak ellenére is élethűek és magával ragadóak, hogy egy koraérett varázslóinasról és egy Másik világból származó dzsinnről van szó. Nathaniel meg nem értett, korához képest nagyon is érett és tehetséges fiatal fiú, aki személyes sértésnek veszi, hogy egy-két hibája miatt a mestere nem hajlandó azon a szinten foglalkozni tudásával, amire szüksége lenne. Arthur Underwood korlátozott képességei és alulértékeltsége tudatában a fiún vezeti le a feszültségét, nem foglalkozik vele, hacsak nem feltétlenül muszáj. Újra olvasva a könyvet sem tudom eldönteni, hogy szándékosan nem veszi észre, Nathaniel mennyire igyekszik és milyen tehetséges, mert sérti a saját hiúságát, hogy a tanítványa előbb-utóbb túlszárnyalja, vagy valóban ennyire nem látta a fától az erdőt. A fiú életében a fénypontot Miss Lutyens rajzleckéi jelentik, aki olyan kedvességgel és figyelemmel fordult felé, amihez nincs hozzászokva. De a fiatal rajztanár kedves támogatása az, ami még jobban motiválja őt céljai elérésében, hogy a tanárnő elismerését elnyerhesse. Rajta keresztül bepillantást nyer abba az életbe, amire a közemberek vannak kárhoztatva, távol a démonoktól, dicsőségtől és olykor a pénztől és kényelemtől is. Nathaniel világa akkor kezd megrendülni igazán, amikor először találkozik Simon Lovelace-el, a fiatal feltörekvő mágussal. Ekkor döbben rá először, hogy a mestere mennyire jelentéktelen ember a varázslók és miniszterek között és hogy nem rendelkezik valódi hatalommal vagy befolyással az olyan mágusok mellett, mint Lovelace. Ha Lovelace nem veszett volna el a dzsinneket megszégyenítő önimádatban, talán rájön, hogy a hatalom éhes Nathaniel lett volna számára az ideális tanítvány és társ, akit fiatal koránál fogva még könnyen befolyásolhatott és formálhatott volna. Helyette megalázza és alábecsüli a fiút, és egy hatalmas ellenséget teremt magának.
Bartimaeus már az első oldalakon kedvencemmé vált és az is maradt a könyv (sorozat) végéig. Nagy Odaát rajongóként olyan volt Ő nekem, mint egy gyerekbarát, cenzúrázott Crowley. Hasonlóan nagyképű, tehetséges, csavaros gondolkodású túlélő, aki bármilyen helyzetből képes elmenekülni, és nem rest mindenkit kiosztani maga körül, aki szerinte tiszteletlen vagy ostoba. Igen önérzetes, ezért nem bírja elviselni, ha nála alacsonyabb létformák - beleértve a varázslóinasokat - nem adják meg neki a kellő tiszteletet vagy ugráltatják. Változatos formákban tud alakot ölteni, de kedvence egy fiatal egyiptomi fiú, Ptolemaiosz alakja, aki talán az egyetlen gazdája volt, akit valóban tisztelt, de róla és kapcsolatukról nem tudunk meg többet a harmadik részig, akkor majd visszatérünk rá. Bartimaeus sokat látott és harcban edzett dzsinn, így rengeteg trükköt ismer már, kevés dologgal tudják ők a mágussok vagy az emberek meglepni, mondhatni egy kissé már túlságosan is magabiztos, így néha elsiklik bizonyos dolgok felett. De gyors gondolkodása és tehetsége segítségével a legszorultabb helyzetekből is képes kimenekíteni magát és Nathanielt is. Kénytelen-kelletlen a fiú mellett marad, akkor is, amikor egy nagyobb összeesküvésre bukkannak, amiről messziről süt, hogy meghaladja az erejüket.
Kevés világépítés van a sorozatban, az események főleg Londonra korlátozódnak, de a lendületes történetmesélés mellett ez is nagy probléma. Bejárjuk London zegzugait és híresebb épületeit, tereit, mindezt egy varázslók uralta felállásban, olyan, a démonok és mágia befolyásolta módon, ahogy azt még nem láttuk. Stroud elbeszélésmódja időtálló, humoros és szarkasztikus, a cselekmény pedig fordulatokban és váratlan eseményekben gazdag. Gazdag szereplőgárdával rendelkezik, és mindenkinek megvan a maga fontos szerepe és helye a történetben, nemcsak azért bukkannak fel, hogy meg legyen a karakterszám. Minden apró részletre érdemes odafigyelni, mert még a későbbi részekben is visszaköszönnek karakterek és események. Ami azonban mindig is tetszett a sorozatban, hogy a második-harmadik részben túl tud lépni a saját maga emelt keretek körül, a szerző folyamatosan emeli a tétet és mindig meg is ugorja azt. Kicsit szerintem megelőzte a korát a sorozat, és manapság méltatlanul kevés figyelmet kap, a 2011-es újranyomás ellenére is, de nagy kár lenne érte, ha teljesen kiveszne a köztudatból.
Összességében egy valóban gyerekeknek és nagyobb már nem növő felnőtteknek szóló történetet kapunk, elszántságról, bosszúról és természetesen Bartimaeusról, egy egyedi varázslórendszerrel és mágiával, illetve különleges elbeszélésmóddal. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a Harry Potter sorozatot, mágiát, vagy csak szeretne kicsit visszatérni a benne lakó gyerekhez, aki talán még mindig hisz a mágiában és a démonokban. Mindezt Tóth Tamás Boldizsár fantasztikus fordításában.
Értékelés:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése