Méltó lezárása egy fantasztikus trilógiának, ami nem hagy nyitva egyetlen kérdést sem, az egyetlen hiányérzetet az adhatja, hogy el kell búcsúznunk kedvenc dzsinnünktől és varázslónktól. Mivel telhetetlen vagyok, valahol azért sajnálom, hogy nem kapunk többet Nathaniel és Bartimaeus kalandjaiból, ugyanakkor örülök is neki, hogy Stroud - velem ellentétben - tudja és elfogadja, hogy a csúcson érdemes abbahagyni és itt lezárta a trilógiát (A Salamon király gyűrűjét itt azért nem veszem figyelembe, mert az inkább egy előzmény történet, egy korábbi fejezet Bartimaeus életéből és nem kapcsolódik szorosan a trilógiához). Kevés spoilert tartalmazó ajánló következik.
A történet néhány évvel azután játszódik, hogy Nathaniel és Bartimaeus legyőzték a gólemet, elpusztították a Gladstone csontjait megszálló dzsinnt és (ideigelenesen) helyreállították a békét Londonban. Nathaniel halottnak hiszi Kittyt, az ellenállás egyik utolsó életben maradt tagját, s minden figyelmével az Amerika ellen folytatott háborúra és annak kommunikációjára koncentrál, mint a miniszter egyik bizalmasa. A nagyobb hatalom és felelősség azonban paranoiássá is teszi, ezért Bartimaeus erejének határait addig feszegeti, míg szegény dzsinnt éveken keresztül nem hajlandó elengedni, hogy regenerálódhasson és pihenhessen a Másvilágban, attól való félelmében, hogy a dzsinn elárulja valamelyik ellenségének a valódi nevét. Nathaniel minden energiájával próbálja meggyőzni a közembereket arról, hogy a háború nem csak szükséges, de jó dolog is, amiért érdemes gondolkodás nélkül küldeni az embereket a csatamezőre, ahol még a démonok is nehezen állják meg a helyüket. Olyan propagandát alkalmaz, amit mai politikusaink is irigyelhetnének, az idealizált, dicsőség és hősiesség köntösébe burkolt csatába szólításnak sokan bedőlnek, hogy megnyomorodva térjenek aztán haza - ha egyáltalán haza érnek. A közemberek éheznek és elégedetlenek, sokan átlátnak és nevetségesnek tartják a kormány folytatta kommunikációt és nemtetszésüket ott fejezik ki, ahol csak tudják. S bár Nathaniel mindent megtesz annak érdekében, hogy a háború befejezését sürgesse a miniszternél, süket fülekre talál, a miniszter ugyanis inkább a hatalma megtartásában érdekelt, mint az emberek érdekeinek képviselésében. A "kenyeret és a cirkuszt a népnek" mondást követve inkább vásári mulatságok és színdarabok szervezésében és felkeresésében leli az örömét, mint egy tényleges háborús taktika kidolgozásában.
A történet általános hangvétele is ezt a borongós, háború és szenvedések sújtotta hangulatot tükrözik: Nathaniel fásult, a munkájában menekvést kereső fiatalember, aki egyre elégedetlenebb a pozíciójával és a tehetetlenséggel. Úgy érzi, Mr. Deveraux, a miniszter ellustult, gyengekezű irányítóvá vált, akit jobban érdekelnek a tetteit dicsőítő színdarabok és a társasági összejövetelek, mint az ország tényleges irányítása. Nathaniel és egyetlen (relatíve) szövetségese, Jane Farrar pedig már belefáradtak a tűzoltásba, a hiányosságok elfedésében és hogy mindig néhány lépéssel a rosszakaróik előtt maradjanak. Ms. Farrar a titkosszolgálat fejeként egy, a minisztérium alsó köreiből összeesküvés nyomaira bukkan, ami hamar elvezet ahhoz a nagyobb áruláshoz, amit Nathaniel már évek óta próbál felkutatni és leleplezni. Újra felbukkan a rejtélyes Jenkins, aki az előző részben Kittyéket is elárulta, amikor Gladstone pálcáját próbálták ellopni. Nathaniel a kifáradt és legyengült Bartimaeus küldi az árulók felkutatására, hogy minél több információt szerezhessenek az összeesküvés részleteiről és résztvevőiről. Közben Nathaniel kénytelen elviselni Makepeace kéretlen társaságát is, amikor a színdarabíró egy etikátlan és veszélyes kísérletet mutat be neki: minden tanításukat és biztonsági óvintézkedésükre fittyet hányva azzal kísérletezi, hogyan lehet a megidézett démonokat közvetlenül a megidéző testéhez kötni, hogy így korlátlan hozzáférést kaphassanak a démonok erejéhez és tudásához. Nathanielt végtelenül taszítja ez a kísérletezés, nemcsak a veszélyei, hanem a kísérleti alanyokra gyakorolt hatása miatt is, most először kezdi észrevenni a töréseket Makepeace szerepén, s hogy beszédes neve ellenére nem a béke megteremtésén ügyködik, hanem maga is a hatalom hajhászásában érdekelt. A regény zárlatában aztán Makepeace-t eléri megérdemelt és valamennyire kiszámítható vége, miután olyan dzsinnekben bízott meg, akik könnyedén átverték. Nem szeretnék túl sok mindent elárulni Nathaniel sorsáról, maradjunk annyiban, hogy keserédes volt olvasni, s biztosak lehetünk abban, hogy választott nevét (John Mandrake) még sokáig fogják emlegetni és kevesen tudják majd kitölteni vagy felülmúlni a hagyatékát.
Bartimaeus hasonlóan fásult, mint a gazdája. Esszenciája sajog és képtelen érdemben harcolni vagy akár átváltozni. Feszült és erejét vesztett állapotban még sziporkázó humora és taktikai képességei sem nyilvánulnak meg annyira, mint a korábbi részekben, több hibát vét és elsiklik dolgok felett. Nem tud teljesen tisztán gondolkodni és már attól sem riad vissza, hogy nyíltan megtagadja az engedelmességet, csak azért, hogy Nathaniel végre csak rá figyeljen, és ne egy csoport tagjaként kezelje. Nincs többé fogása a varázslón, és minden igyekezete ellenére sem tudja rávenni, hogy engedje őt pihenni. Nathaniel kegyetlenségét pedig egyre gyakrabban állítja szembe az egyetlen emberséges gazdájával, a fiatal Ptolemaiosszal. Visszaemlékezései során teljesebb képet kaphatunk arról a varázslóról, akinek alakját annyira szívesen veszi fel mindig, a fiatal egyiptomi fiúét, aki egyenrangú társként, kutatópartnerként kezelte őt. Egyik legelső gazdája nem félt a dzsinnektől vagy máslényektől, akiket megidézett, lenyűgözte őt az erejük, a világuk a képességeik és egész életét, munkásságát arra tette fel, hogy jobban megismerhesse őket. Bartimaeus nem tudott mit kezdeni a fiatal fiú őszinte kíváncsiságával és tudásvágyával, ezért kezdetben fenntartásokkal kezelte a kérdéseit, távolságtartó volt vele szemben. Hamarosan azonban elkezdi tisztelni és csodálni Ptolemaiosz elkötelezettségét, egyre jobban megnyílik neki, nemcsak a Másvilágról, hanem saját magáról is. Olyan témákat beszél meg vele, amit nagyon sokáig senkivel - egyedül a számkivetett Kittyvel. És bár minden varázsló úgy gondolja, a démonok lélektelen, kötődésre, tiszteletre, akár szeretetre képtelen lények, Bartimaeus és Ptolemaiosz kapcsolata megmutatja, hogy mindez nem igaz, hiszen a dzsinnek semmit nem szeretnének, minthogy tiszteljék és egyenrangú félként kezeljék őket. Sokkal több elhivatottságot és tiszteletet kaphatnak ők is cserébe. Persze, Ptolemaiosz sem egyetlen megidézés alkalmával nyerte el kedvenc dzsinnünk barátságát, de mindenképp bizonyította, hogy lehetséges. Olyan szabadságot adott a dzsinnek, mint se előtte, se utána senki: bejárhatta a világot, megismerhette a többi népet és embert a megidézés jelentette bilincsek és korlátok nélkül. Kapcsolatuk rövid és szomorú véget ért, ami még a sorozat idejében sem hagyja nyugodni a dzsinnt, úgy érzi, cserben hagyta egyetlen barátját, képtelen volt megmenteni, vagy legalább biztosítani, hogy a kellő tisztelettel kezeljék befejezetlen főmunkáját, ami inkább nevetség, mint valódi kutatás és diskurzus tárgya Nathaniel korában. Ptolemaiosz ugyanis azt kutatta, hogyan tudnának a varázslók belépni a Másvilágba és személyesen megnézni, honnan jönnek a lények, akik hatalmára ilyen nagy mértékben támaszkodnak. A munkáját azért is kritizálják, mert ahhoz olyan mértékű bizalomra van szükség egy dzsinn iránt, amire a legtöbb varázsló képtelen, torzult és félelemre alapozó nevelésük miatt.
De van egy közember, akinek kíváncsisága és elkötelezettsége felülmúlja a varázslókét: Kitty. A fiatal lány inkognitóban, több hamis személyazonossággal rejtőzködik az igazságszolgáltatás elől. Rábeszélőképességének köszönhetően egy, a hatalomtól elzárkózó varázslót is képes meggyőzni arról, hogy őt, egy közembert tanítson mágiára. Ezt talán az egyetlen nyitottan hagyott kérdés, amit az olvasóra bíz Stroud: valójában mi határozza meg a varázslók és közemberek közti különbséget? Van valamilyen plusz képességük, ami miatt bekerülhetnek a rendszerbe és varázslókká válhatnak? Az első kötetben felületesen említettek "jeleket" és teszteket, amik alapján a gyerekeket leadják a szülők, de mivel Kitty is sikeresen veszi az akadályokat, majdnem olyan sebességgel (bár hiányosabban) haladva, mint Nathaniel, kérdésessé válik, hogy csak az ellenálló képessége miatt van tehetsége a mágiához, vagy valóban bárki képes lenne megtanulni a titkos tanokat. Kitty emellett végtelenül eltökélt amellett, hogy megtalálja a dzsinnt, akivel annyit beszélgetett, és aki megmentette az életét és lehetőséget biztosított neki az újrakezdésre. De nem feledkezett el arról a harcról sem, aminek köszönhetően megtalálta, majd el is vesztette fogadott családját. Önös érdekek is vezérlik a kutatásban, szeretné ugyanis rávenni Bartimaeust, hogy győzze meg a Másvilág többi teremtményét, harcoljanak együtt a mágusok elnyomó hatalma ellen. Bármennyire is csodálom Kitty vasakaratát és elszántságát, csak mosolyogni tudok az idealizmusán és pozitív hozzáállásán, ahogy mindenkiben igyekszik meglátni a jót. De azt hiszem, ez a tulajdonsága az, amit Bartimaeus a legjobban értékelt benne, és ami annyira emlékeztette őt egy bizonyos egyiptomi fiúra. Kitty volt ugyanis az első, aki képes volt megadni azt a feltétlen bizalmat és hitet a dzsinn számára, amit Ptolemaiosz és ezzel hozzájárult London és a világ megmentéséhez a kötet zárlatában.
A könyv végére Anglia addig ismert Parlamentjének nagyobbik, befolyásosabb része odavész az ország megmentése közben. Akik megmaradnak, majdnem mind a háttérbe szorult, kevésbé tehetséges vagy erős mágusok közül kerültek ki, akik jobban is hajlottak az Amerika ellen indított hadjárat beszüntetésére, valamint a közemberekkel való együttműködésre. S ki is lehetne alkalmasabb a közemberek érdekeinek képviselésére, mint Kitty, aki nagyon is részese volt mindkét világnak azoknak előnyeivel, hátrányaival és minden fájdalmával együtt? Kíváncsi lettem volna, milyen mértékben változott meg az új Parlament hozzáállása a közemberekhez, démonokhoz és általában ahhoz, ahogy a mágiát tanítják. De hát nem kaphatunk minden kérdésünkre választ.
Összességében egy nagyon alaposan felépített történetet kaptunk a sorozat végére is, a karakterfejlődések, még egy több ezer éves dzsinn esetében is lenyűgözőek és nagyon komoly leckét kaphatunk bizalomról, tiszteletről és önfeláldozásról. Bár a világ szűkös, nem érződik annak, annyi minden történik egyszerre, így sem mindig tudtam, hova kapjam a fejem, így nem éreztem klausztrofóbnak a történetet. A hatalmi-politikai rendszer viszont kissé felületesnek tűnt már a végére, hiszen ott van az a hatalmas minisztérium, rengeteg tehetséges és nagyhatalmú varázslóval, de szó szerint mindenkit jobban lefoglal a még több hatalom hajhászása és a riválisok kijátszása vagy aláásása. Nem teljesen értem, hogyan működhet egy olyan intézmény, aminek legtetrekészebb tagja egy tizenhét éves fiatal, aki addigra már kétszer is megmentette az őt lenéző és elnyomó parlamentet, s aki már tizennégy éves korában miniszteri rangra emelkedett. Kételkedem benne, hogy hosszan fenn tudna maradni egy ilyen, a képességekre és nem tapasztalatra vagy tényleges tudásra építő rendszer, ahol az alattvalók, az ország érdekei másodlagosak a személyi jóléttel szemben. Nyilván ez is adja az alapvető konfliktusok egy részét (Kitty, Lovelace), de akkor is egy nagyon gyenge kormányról és irányításról beszélhetünk. Ugyanakkor nyilván az is kiderül a Parlament tagjainak hozzáállásából, hogy a hatalom közelsége és annak ígérete bárkit könnyen eltéríthet arról az útról, amit kijelölt magának, vagy amit követni szeretett volna. Nathaniel is folyton ebbe a hibába esik, bár Ő mindig próbálja azzal legitimálni a tetteit és a hatalom hajhászását, hogy azt a nagyobb jó érdekében teszi. Ez valamennyire igaz is, de a cél nem mindig szentesíti azokat az eszközöket, amiket Ő használ. Ezen hibáival együtt is nagyon jó olvasmány volt, nyugodt szívvel ajánlom kicsiknek és nagyoknak egyaránt, s engem is sikeresen kirántott abból a "reading slumpból", amibe a Hades és Persephone sorozat taszított, s ami miatt nem tudtam a megszokott tempóban vagy élvezettel olvasni.
Értékelés:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése