Amber Nicole - Azrael könyve - Kritika

Nagyon vártam ezt a könyvet, mert reménykedtem benne, hogy a rengeteg morally grey férfi főszereplő, ártatlan lányokkal való kapcsolata után üdítő változatosságot fog jelenti egy olyan könyv, ahol fordulnak a szerepek és a női főszereplő az, aki kétes erkölcsi iránytűvel és múlttal rendelkezik. Valamennyire megkaptam azt, amire vágytam, de azért elég sok hiányérzetem volt így is. Spoileres kibeszélő következik.

A történet szerint Dianna egy ősi és nagyon veszélyes fajnak, az Ig’Morrutheneknek az egyik utolsó tagja, rajta kívül csupán három másik fajtársa van éleben, miután az Istenek Háborúja alatt mindenki mást kiirtott Samkiel, a világok lezárásáért felelős isten. Dianna évszázadok óta Kaden szolgálatában áll, aki amellett, hogy megmentette Diannát és a testvérét, otthont, menedéket is biztosított nekik, illetve megtanította Dianna számára, hogyan tud uralkodni az ereje és új képességei felett. Persze, mivel Kaden az alvilági lények felett is uralkodik és azon dolgozik, hogy megdöntse Samkiel és követői, az égiek irányítását a világok felett. Így könnyen egyértelmű lehet, hogy kapcsolata Diannával, vagy éppen az ok, amiért megmentette őket a halál küszöbéről nem puszta szívjóság volt a részéről, hanem kemény kalkuláció eredménye. Dianna hamar magas szerepre emelkedik Kaden udvarában, a helyetteseként elvégzi számára mindazt a piszkos munkát, amivel éppen megbízzák. A legújabb ilyen feladata, hogy kutassa fel Azrael, Samkiel egy régi beosztottjának állítólagos könyvét, amiben olyan találmányok és varázslatok szerepelnek, amik nemcsak pillanatnyi fölényhez, hanem a világok feletti uralomhoz segíthetik hozzá Kadent. Dianna azonban hátat fordít mindennek, amit addig ismert, amikor úgy látja, Samkiel visszatérése veszélyes lehet a húgára nézve, és ahelyett, hogy elpusztítaná a Világvéghozót és embereit, összefog vele a könyvért, és megkezdődik a versenyfutás Kaden embereivel.

 

A könyv eleje, nagyjából az első harmada kifejezetten tetszett. A világ, amit Kaden felépített, sötét volt és kegyetlen, így hasonlóan kegyetlen, agresszív, manipulatív és gyors észjárású helyettest kívánt meg az Ig’Morruthenek udvara. Dianna pedig ez a karakter, legalábbis az elején ilyennek tűnt. Erős, és kevés morállal rendelkezik, de azért nem mondanám erkölcstelennek, inkább csak egy olyan karakternek, aki a környezete és főleg Kaden elvárásai miatt kénytelen volt elnyomni a lelkiismeretét, olyan mélyre, hogy néha már Dianna is úgy tehetett, mintha nem is létezne, hogy elfeledkezett arról, hogy van neki. Ambivalens módon közben foggal-körömmel kapaszkodik abba a kevéske emberségbe, amit még nem irtott ki teljesen, különösen, ha a húga közelében van. Amikor kettesben vannak Gabbival, Diannával együtt majdnem mi is elfeledkezünk arról, hogy az egyik legrettegettebb lénnyel van dolgunk, akit a hátán hordott a világ, s aki hamarabb tépi ki valaki torkát, minthogy kérdezzen. Tetszett, hogy nem az a tipikus, megmentésre váró karakter, vagy olyasvalaki, aki három hónapnyi edzés után megmenti a világot, hanem egy évszázadokon keresztül képzett gyilkos, aki folyamatos harcban állt mindenkivel, és többnyire győztesen jött ki belőle vagy legalábbis jobb állapotban, mint az ellenfele. Mindez tartott nagyjából addig, amíg Samkiel meg nem jelent a színen. Amint a férfi besétált, Dianna mintha minden ösztönét és elővigyázatosságát kidobta volna az ablakon. Elméletileg a lány az, aki bevezeti Samkielt egy olyan világba, ahol Dianna van otthon, aminek ismeri minden zugát és tudja, mire kell figyelni, mik a jelei annak, ha valaki vadászik rájuk, vagy a nyomukban van. Mégis folyamatosan elárulják őket, ami nem egyszer az Ig’Morruthen halálközeli állapotához vezet. Így hamar visszatérünk a megszokott bajbajutott női karakterünkhöz, akit mindig megment a nagy és erős férfi. Ezek miatt Dianna nagyon hamar az erős és vagány karakterből egy megszokott, néhol klisés, tipikus young adult regény karakterévé avanzsált a szememben, abból is a gyengébben megírt fajta, akinek egyetlen tulajdonsága, hogy csinos, a személyisége pedig annyi, hogy szókimondó. Néha kapunk egy kis pajzánságot, és persze azt a fajta kémiát, amit még soha senkivel nem éreztek, hiszen több száz évük miért is találkoztak volna bárkivel, akit vonzónak találtak?

- Ha összetöri a szívedet, majd megeszem az övét. 

Elfntorodott, bár még mindig ölelő karjaiban tartott.

- Oké, fúj.

- Csak úgy mondom.

Samkiel egy kis ideig valamivel összetettebb karakternek tűnt, rengeteg elfojtott, kezeletlen és feldolgozatlan traumával. Ő is egy olyasfajta harcos, akit a születésétől fogva arra neveltek és edzettek, hogy betöltse az egyetlen feladatát, ami miatt megszületett. Magányos, de azért nem remetei elvonultságban él egy kihalt bolygón, ahol csak a növényzet, és néha egy-egy állat felbukkanása nyújthat számára társaságot. Le a kalappal előtte, hogy a traumák ellenére, amik kínozták, nem őrült bele teljesen az unalomba és a magányba. Értem, hogy gyászol és szó szerint felőrli őt a bűntudat, de akkor sem tudom elképzelni, hogy pár száz év magány után ne hiányozna neki egy jó könyv, egy beszélgetés, vagy csak a társaság, ne adj’ isten egy kis környezetváltozás. Emiatt úgy éreztem, kicsit el van túlozva, hogy milyen traumái vannak. Különösen annak fényében, hogy elég volt pár hét számára Dianna társaságában és máris mintha kicserélték volna, korábbi problémáit mintha elfújta volna a szél, egyből tud rendesen enni, aludni, és barátságosabban viselkedik a környezetével is. Hiszen teljesen logikus, hogy közel ezer év magánya után egy olyan személy társaságát keresi és olyasvalaki mellett tud feloldódni, akit nem is ismer, sőt, egyenesen az ősellensége. Hisz ki más tudná kihúzni őt a depresszióból és a keserű hangulatból, akivel semmi közös nincsen bennük, és akivel csak felhasználják egymást arra, hogy megszerezhessék a könyvet. Semmi felelősségtudatot vagy vezetőhajlamot nem látok benne. Amikor meghallja, hogy elvesztették az egyik legrégebbi és leghűségesebb emberüket, akkor sem mutat ki se megbánást, se gyászt, de azért vele mindenki érezzen együtt, amiért elvonult a saját gyásza miatt. Nem motivált, meg sem próbál érdeklődést mutatni azok iránt az ügyek iránt, amivel megkeresik, vagy amiben a segítségét kérik, és még az állítólagos barátai, fogadott barátai kedvére sem próbál tenni, legalább egy kegyes hazugsággal, hogy talán visszatér.

 

A cselekmény hamar ellaposodik és nagyon repetitívvé válik, majdnem minden fejezetben új karaktereket ismerünk meg Dianna világából, akikben nagyon megbízhatunk, de akik aztán váratlanul elárulják, mert jobban félnek Kadentől, mint tőle (ki hitte volna?), így a második ilyen után már egyenesen számítunk a köpönyegforgatásra, s így elmondhatjuk, hogy hamarabb felvettük a fonalat, mint a főszereplőink. Többször is azon kaptam magam, hogy hangosan szidom a főszereplőket, hogy gondolkodjanak már egy kicsit, vagy vegyék észre azokat az ordító jeleket, amiket Nicole talán egy kicsit túlságosan is nyilvánvalóan szétszórt nekünk. Emiatt a második hátba szúrás után már nem is nagyon lepődtem meg, aggódni sem tudtam igazán a főhőseink iránt. Főleg, hogy az eredeti cselekmény – a könyv felkutatása – hamar háttérbe szorul Dianna és Samkiel évődése mellett, olyan mértékben, hogy olykor teljesen meg is feledkeztem arról, hogy ez az egész könyv lényege (pedig még a címe is ez!). Az is már-már a klisék határát súrolta, hogy Kaden mennyire zseniális stratéga, aki három lépéssel mindenki előtt jár, és képes mindenkit kijátszani mindenki ellen, barátokat és családtagokat fordít egymás ellen, és olyan terveket eszel ki, amiket senki nem képes előre látni.

 

A végén, az összecsapás Dianna és volt „munkatársa” között az elhagyott katakombákban, az élőhalottak között valóban jól volt megírva, izgalmas volt egy darabig, de egy idő után túlságosan is elnyújtottá vált, Dianna önfeláldozása pedig igencsak túlzó volt, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Nicole többször is próbálta hangsúlyozni, Dianna mennyire a körülmények áldozata, hogy valójában nem is annyira kegyetlen, mint amilyennek beállítják, és hogy valójában még elég emberséges ahhoz, hogy másokat helyezzen maga elé. Nekem inkább végtelen önzés és mártírság sugárzott abból, hogy feláldozta magát a végén. Önző, mert bár próbálja magával és velünk is elhitetni, hogy mindezt a többiekért, Samkielért, a testvéréért és azokért teszi, akik fontosak a számára, de szerintem egyikükre se gondol. Nem Gabbi jár az eszében, akit egyedül Ő tud távol tartani Kadentől és mindenfajta veszélytől, nem is Samkiel, akiért hagyja, hogy szó szerint kitépjék a szívét (minden szimbolikája ellenére is), hanem az egyetlen kiút, amit ebből a helyzetből és ebből az életből. Egy kétségbeesés szülte segélykiáltásnak láttam, egy menekülésnek abból a több évszázada tartó vérontásból, ami lassanként felemésztette minden emberségét, egyetlen szikrát kivéve, amit Gabbi számára tartott fenn. És egy mártír cselekedetének, aki a csendes elégedetlenség és önfeláldozás leplébe csavarja a saját cselekvőképtelenségét és bizalmatlanságát, hogy így talán nyílt ellenállásra késztetheti azokat, akik egyenként szintén nem mernek szembeszállni Kaden elnyomásával szemben. Aztán persze jön Kaden zseniális tervének újabb lépése, ami egy igen kiszámítható lezárást hoz a könyvnek, egy olyan nyitott véggel, ami mondhatni rákényszerített arra, hogy folytassam a sorozatot.

 

Rengeteg mellékszereplőnk is van a könyvben, akik itt még nem töltenek be igazán sok szerepet, viszont annyira sokan vannak, hogy nehéz is hirtelen fejben tartani, ki kicsoda, miért van ott, és milyen viszonyban van a többiekkel, amit azért nem tudok annyira Nicole szemére vetni, mert új sorozatok kezdésénél erre azért lehet számítani. Ami viszont a fanfictionök szintjére száműzte nekem az egész könyvet, hogy minden egyes mellékszereplőnek ugyanolyan volt a személyisége, ugyanúgy viselkedett és még a humoruk is megegyezett. Egy nüansznyi egyediség sem volt a mellékszereplőkben, és (a vesszőparipám, tudom), több száz, többezer éves létükre úgy viselkednek mindannyian, mint a kamaszok, akik sosem jártak meg világokat elpusztító háborúkat, nem felelnek emberek millióinak sorsáért., és nem egy egész bolygót irányítanak.

 

Összességében nem voltam túlságosan oda az első részért, sem az írásmód, sem a történet nem fogott meg annyira, amennyire azt egy sorozat első részétől várnám, de azért megadtam Nicole-nak az esélyt, hogy a következő részekben meggyőzzön arról, hogy megéri olvasni ezt a sorozatot, majd később hozom, mire jutottunk.

 

Értékelés:

Karakterek: 3/5

Cselekmény: 3,5/5

Nyelvezet, atmoszféra: 3/5

Összességében: 3/5

Az első rész elérhető a Kossuth Kiadó honlapjáról: Azrael könyve

Könyvadatlap:

Szerző: Margaret Rogerson

Eredeti cím: Sorcery of Thorns

Sorozat: Könyvek varázslata

Kiadó: Kossuth Kiadó

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 508

Kiadás éve: 2024