Ugrás a fő tartalomra

Carissa Broadbent: Children of Fallen Gods - Kritika

Folytassuk is a sort Carissa Broadbent sorozatával, a The War of Lost Hearts második részével. A Children of Fallen Gods-al. A sorozat egy alaposan átgondolt, epikus és méltó folytatása az elsőnek. Reménykedem benne, hogy itthon is hamarosan kiadják a sorozatot, hogy azok is a kezükbe vehessék, akik nem szoktak angolul olvasni, és megismerhessék ezt a világot, ami legalább annyira jól felépített és kidolgozott, mint A kígyó és az éj szárnyai, bár túlságosan nem hasonlítanám össze, mert két teljesen más világról és történetről beszélhetünk. Ez Broadbent második könyve, így bizonyos részeknél még mindig éreztem nála egy kis bizonytalanságot, mennyire kell valamit kifejteni, vagy éppen azt, hogy túlságosan sok időt tölt bizonyos dolgok kifejtésével, esetleg késleltet bizonyos eseményeket, de ezek nem szándékosságból erednek, jóval inkább abból, hogy Broadbent még nem találta meg azt a stílust és írásmódot, ami a Nyaxia sorozat születésekor már a kisujjában volt. Félreértés ne essék, nem mondanám azt, hogy nem volt jó a könyv, vagy ne élveztem volna mélységesen a történetet, egyszerűen voltak olyan részek, amiknél azért vártam, hogy haladjunk egy kicsit jobban. De az utolsó harmadára meglett az a ritmus, ami az első részből, vagy akár ennek az elejéből egy kicsit hiányzott, és annyira beszippantott, hogy szinte együltőhelyemben fejeztem be az utolsó 2-300 oldalt. Egy hihetetlenül szívszaggató, árulásokkal, szerelemmel és fájdalommal teli történetet kapunk, ami nagyon sok, eddig nyitott kérdésre megadja a választ (legalább annak egy részét), és egyszerűen alig vártam, hogy folytathassam a befejező résszel a sorozatot. Mint az első résznél, itt is egy hosszabb, spoilerekkel teli összefoglalót hoztam a könyvről, mivel itthon még nem annyira ismert a sorozat, utána pedig a megszokott kibeszélő következik.

 

A történet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: Zeryth egy balesetnek álcázva meggyilkolta a gyerekkirálynőt, Sesrit, és átvette a hatalmat Ara felett. Főhadiszállását Max Farlione családjának régi birtokán rendezte be, ami keserű és fájó emlékeket ébreszt fel Maxben, miközben családjának szellemei között kell töltenie a mindennapjait, de így egy kicsit jobban megismerhetjük, honnan is érkezett, és milyen szerepet töltött be korábban a családja a birodalom életében és politikájában. Családjának megbecsült nevét ezért Zeryth is az ügye mellé akarja állítani: Tisaanah életével zsarolja Maxet, hogy a férfi elvállalja az Ara-i hadsereg irányítását, a volt királynő rokonai által kirobbantott háborúban. Zeryth pedig nem bízza a véletlenre a történéseket, gondoskodik róla, hogy Tisaanah (Reshaye erejével) mellette maradjon és Maxet a csatatérre küldi, hogy sorban hódítsa meg neki a stratégiailag fontos városokat. Max eleget tesz a parancsnak, de közben folyamatosan megoldást keres, hogyan törhetné meg a Zeryth és Tisaanah között létrehozott vérátkot, feloldozva a lányt az alól a veszély alól, hogyha Zeryth meghal, Ő is elveszti az életét. Mindketten másfajta elvet követnek a harcaik során, de egy dolog közös bennük: minél kevesebb ember életét elvenni egy látszólag értelmetlen háborúban. Max lassan, de biztosan nyeri el beosztottjai és katonái bizalmát azzal, hogy inkább kivár és kiéheztet városokat, ahelyett, hogy nyers erővel próbálná bevenni őket, míg Tisaanah inkább az illúziói keltette terrorra támaszkodik, megfélemlítve és ezzel megadásra késztetve az ellenfelet, noha ennek az erőnek ára van: utána napokig látomásoktól (emlékektől) gyötörve fekszik ébrenlét és eszméletlenség határán, miközben Nura ápolja őt. És ha az állandó harc nem lenne elég Tisaanah számára, még arra is van ideje, hogy a Threllből megmentett rabszolgák beilleszkedését és kényelembe helyezését irányítsa, felügyelje és összekötőként legyen jelen köztük és Zeryth között.

 

Amikor aztán Maxet sarokba szorítják az ellenséges erők, kénytelen visszavonulni a Farlione birtokra. Nyomozásai azonban végre elvezették valakihez, aki segíthet megtörni Zeryth átkát Tisaanah felett, ezért a lánnyal együtt Ara talán legfélelmetesebb és -reménytelenebb helyére igyekeznek: Ilyzath-ba, ahol a legveszedelmesebb bűnözőket tartják elzárva. Ez egy elvarázsolt, halállal és mágiával teli hely, ahol mindenki azokat az emlékeiket éli újra, amik a legnagyobb fájdalommal jártak az életükben, szép lassan a józan eszüket is elvesztve. Ez a hely él, beszél és senkit nem enged elmenni, ha egyszer bezárták ide, és azokat is nehezen, akik csak látogatást tesznek kapui mögött. Sajnos Max és Tisaanah nem járnak sikerrel, de gazdagabbak lettünk néhány előre utalással, jóslattal és ígérettel, amik nem túl szép jövőt festenek főhőseink elé. Visszatértük után Tisaanah-t elrabolják a menekültek, hogy a szeretteik életéért cserébe felajánlják őt az ellenséges sereg vezetőjének, Max pedig megpróbálja őt egyedül megmenteni, de Nura mindkettejüket elárulja, amikor felbukkan Zeryth seregeivel, és hőseink kénytelenek maguk is harcba szállni, és elhozni a győzelmet Zeryth számára. Amikor azonban visszatérnek Ara vezetőjéhez, a férfin teljesen eluralkodik paranoiája, és Max életére tör, s hogy megmentse szerelmét, Tisaanah szembeszegül a vérkötelékkel és megöli Zerythet, ami őt is majdnem megöli – de az utolsó pillanatban Reshaye feláldozza magát, hogy Tisaanah megmenekülhessen.

 

Mindeközben, Tisaanah és Max váltakozó elbeszélése mellé egy új karaktert is kapunk: Aefe-t, az Obszidián Házának kegyveszett tünde hercegnőjét. Vele ismerhetjük a tündék földjének bonyolult politikáját és a különböző házak közötti kapcsolatokat, és azt a rejtélyes, kegyetlen mészárlást, amit az emberek vezetnek a tündék ellen. Aefe lesz annak az elit tündékből álló felderítőcsapatnak a vezetője, akiknek fel kell kutatni az emberek indítékait és erejük forrását. A kezdeti ellentéteket és feszültségeket nehezen teszik félre, különösen amikor egyetlen megoldásnak az tűnik, hogy ellátogatnak Nirajába, a számkivetett tündék földjére, akik emberekkel keverednek, velük harmóniában élnek. Ez olyan megbocsáthatatlan bűn, amit a többi tünde ház nem tudott elnézni, így nemcsak Niraja minden lakója, de azok is kegyveszetté válnak, akik beteszik oda a lábukat, de Aefe és csapata kénytelenek ott folytatni a vizsgálódásaikat. Itt megtalálják az összes információt, amire szükségük van, de mielőtt folytathatnák a küldetésüket, Niraján rajta ütnek az Obszidián Ház katonái és porig rombolják a királyságot. Aefe éppen csak megmenekül egyik társával, Ishqa-val, hogy megállítsák az embereket, míg minden más társuk odaveszett a harcokban. Ishqa azonban mindannyiukat elárulta: azért vitte Aefe-t az emberekhez, hogy ők elvehessék és kísérletezhessenek a mágiájával. Évszázadokon keresztül. Míg szegény lányból nem marad más – csak Reshaye.

 

Ötszáz évvel ezután Ishqa szándékai már egy kicsit tisztábbak: az emberek elrabolták a fiát, hogy rajta is olyan kísérleteket végezzenek, mint Aefe-n. Különösen akkor, amikor felkeresi Tisaanah-t és Maxet, hogy olyan híreket hozzon nekik, amik alapjaiban rengetik meg a világukat: a kihaltnak hitt tündék egy új király alatt egyesültek, aki bosszút esküdött az emberek ellen és mindent megtesz annak érdekében, hogy teljesen kipusztítsa őket, ahogy azt az emberek tették majdnem a tündékkel. Tisaanah és Max egyelőre nem tudnak mit kezdeni az információkkal, amíg hazatérve rá nem jönnek, hogy az újabb elrablások és kísérletek mögött nem más áll, mint Nura, akik mindvégig Zeryth árulásán dolgozott, s hogy saját magának szerezze meg az Ara feletti uralmat. Céljai elérése érdekében attól sem riad vissza, hogy még több Reshaye-hez hasonló fegyvert hozzon létra vagy rabszolgákat vásároljon. Amikor azonban Nura megszavaztatná magát vezetőnek, Max ellenindulóként lép fel ellene, és a kérdést egy mágikus leszámolás keretein belül kell lerendezniük, ami során Max kénytelen a Reshaye erejéből hátramaradt mélyebb mágiához folyamodni, ami végzetes hibának bizonyul. Az ellenséges tündekirálynak, ugyanis nem kell ennél több, Max mágiáját követve megpróbálja elérni őket – hogy kiszabadíthassa mindazt, ami maradt még Aefe-ból, az egyetlen nőből, akit valaha is szeretett, s aki miatt bosszút esküdött. Az egyetlen lehetőségük az marad, hogy Tisaanah maradék kis mágiájával elszakít minden szálat Max és a tündekirály, Caduan között, hogy megakadályozza a tünde visszatértét. Az ezt kísérő robbanásban Ishqa az utolsó pillanatban elmenekül Tisaanah-val, Caduan kiszakítja Aefe lelkének maradékát hőseinkből, Max azonban Nura karmai közé keveredik, széthasított, összetört elmével.

You were the one who wanted to save the world," he said quietly. "I just wanted to save you. 

Hát, ez sem sikerült egy túlságosan rövid összefoglalóra, de nem egyszerű több mint hatszáz oldal eseményeit röviden elmesélni, főleg, hogyha ilyen lendületes elbeszélésről beszélünk, mint Broadbent esetében. Most egyszer sem éreztem úgy, hogy feleslegesen marasztal ott olyan eseményeknél, amik annyira nem viszik előre a cselekményt, nem voltak elnyújtottnak, feleslegesnek érzett jelenetek, történések, de nem is volt elsietett vagy hiányos az elbeszélés. És Broadbent nem is finomkodik: nála a csaták nem epikus, hősies jelenetek, ahol hőseink eposzi erőfeszítéseket tesznek és pusztítanak el mindent, ami csak a szemük elé kerül a kisujjuk egyetlen mozdulatával. Nem, Broadbenttél a háború az, ami: felesleges, pusztító és kegyetlen mindenki számára, aki részt vesz benne, és mindenki pontosan tudja, hogy nem a saját csatájukat vívják, hanem azokét, akik a háttérben, biztonságban figyelnek, hatalomra éhesen. Ezért Tisaanah és Max is hamar fáradtak és fásultak lesznek, kiégnek, minden értelemben, az öldöklés és kegyetlenségek hatására. Közben mind a ketten látják, hogy Zeryth egyre jobban elveszíti a józan eszét, egyre nehezebben tartva fenn a kiszámítottság és kifinomultság látszatát. És ahogy Zeryth józanságának újabb rétegi omlanak le, úgy rendül meg katonai ereje is. Nura ebben látja a lehetőséget arra, hogy Zerythet félreállítsa, manipulálja és átvegye a helyé, egy józanabb, számítóbb vezető képében, ami a háború közepén több támogatót is jelentett a számára, mint amennyire Zeryth számíthatott. Persze, mint látjuk majd, mindez csak látszat, Nura egyetlen célja, hogy több, Reshaye-hez hasonló fegyvert hozhasson létre a maradék, kevés tündéből, akiket még fogságba tudtak ejteni. A politikai játszmákból tehát nincsen itt sem hiány, és nagyon tetszett, hogy az árulásra, ellenállásra nemcsak kívülről, de Ara saját berkein belül is számítani lehetett. És hiába a gyengekezű gyermekkirálynő, Zeryth (rövidéletű) uralkodását sem fogadták annyira kitörő örömmel, mint amire a férfi számított, származása, és korábbi jelöltek jobb alkalmassága miatt.

 

Tisaanah továbbra is egyszerre bájosan naiv bizonyos szituációkban, de egyre érettebb és komolyabb is. A szívén viseli a rabszolgák sorsát, olyan mértékben, hogy minden elővigyázatosságról megfeledkezik a közelükben (ezek a naivabb pillanatai), de egyre erősebben tudatában van saját szerepének és jelentőségének is, felkarolva és kihasználva azt. Ereje ugyanis nemcsak Reshaye-ben rejtőzik, hanem abban, amilyen hatással van az emberekre, ahogy cselekvésre és döntésre tudja őket sarkallni őszinteségével és kendőzetlen stílusával. Tisaanah nem foglalkozik az udvari etikett-tel vagy udvariassági formákkal, intrikákkal, hanem szívből, őszintén beszél mindig. Ez, az olykor nyers stílusa az, ami magával tudja ragadni a körülötte levőket. És Tisaanah még mindig hisz a jóságban és mások jóindulatában, mindannak ellenére is, amiket átélt, vagy amikre kényszerítették. Sokszor vettem észre magamon, mennyire csodálom a lány pozitív hozzáállását, és sokat töprengtem azon, hogyan is lehetséges, hogy Tisaanah soha nem vesztette ezt el. Ugyanakkor hitelesnek is tartottam, mennyire nincsen otthon a politikai vagy akár a tényleges harctéren és támaszkodik az ilyen döntésekben mások tapasztalatára és segítségére. Kapcsolata Max-el pedig olyasvalami, amit úgy érzem, mind a ketten megérdemelnek: mélyre nyúló, kölcsönös, ami mindkettejüket felemeli és támaszt nyújt a másiknak, amikor nehézségekbe ütköznek. Majdhogynem magától értetődő, hogy így éreznek egymás iránt, s úgyis viselkednek, mintha egymásban azt a hiányzó darabot találnák meg, aminek hiánya mindaddig nem is tudatosult bennük. Tisaanah jellemfejlődése olyan tehát, amire egy háborúkkal terhelt korban számítani lehet, de közben nem feledkezik el arról, honnan jött, vagy mik a céljai, kiknek tartozik számadással, egy szóval, képes önmagát is megőrizni, miközben saját maga egy érettebb, csiszoltabb verziójává válik.

 

Max megtartotta a maga cinikus, száraz stílusát, ami alól csak nagy ritkán törnek elő valódi, elnyomott indulatai. Még jobban megveti Zeryth-et, mint eddig valaha, jobban átérezve és megértve, miért annyira alkalmatlan vezetőnek, mint talán bárki más. Nem annyira ambiciózus, hogy irányítani akarna, vagy átvenni Zeryth helyét, de elég kritikus ahhoz, hogy felismerje a férfi hibáit. Amikor azonban Zeryth Tisaanah életével zsarolja őt meg, minden maradék együttérzése is kirepül az ablakon, és vonakodva, nem túl lelkesen, de elvállalja a seregek irányítását, hogy így Zeryth is tudjon dicsekedni a ténnyel, hogy Ara egyik legrégebbi családjának utolsó életben maradt tagja vezeti a támadásokat. Amennyire nem érdekli azonban Max-et a háború, annyira elkötelezett amellett, hogy megmentse szerelmét, minden apró nyomot lelkesen követ, hogy megtalálja a megoldást az átokra, ami összeköti életét Zeryth-ével. Fokozatosan kezd szembenézni saját démonjaival is, egyre jobban megnyílva Tisaanah felé, aki csendes támogatást nyújt neki, ha Max-et mégis maga alá temetik az emlékek, vagy képtelen jobban beengedni a lányt a gondolatai közé. Nem hiszem, hogy valaha képes lenne teljesen megbocsátani saját magának (ki is lenne képes rá a helyében?), de Tisaanah segítségével szerintem képes lesz rá, hogy elfogadja, nem tud változtatni a történteken. Max jelleme nem fejlődik sokat, ami valahogy logikusnak is tűnik, hiszen egy már érettebb, többet látott férfiról beszélünk, akinek nem ez az első tánca a kizsákmányoló hatalommal és értelmetlen háborúkkal. Olyasfajta fásultságot éreztem rajta végig, mint aki azt hitte, egyszer már megtette azt, amit elvárnak tőle, és nem érti, mit keres megint itt, egy háború közepén, amiért nem akar harcolni, miközben veszélyben van valaki, akit szeret. És ez a fásultság gyakran dühvel és keserűséggel párosult, és bizalmatlansággal mindenkivel szemben, aki nem tagja szűk baráti körüknek. Száraz humora azonban üdítő foltokat jelentett a rengeteg halál és csata közepette, kifejezetten fájón érintett emiatt, hogy szétroncsolt elmével Nura karmai között marad.

You make me selfish. You make me want. And nothing has ever been enough, except for you. 

De, aki miatt igazán élveztem ezt a részt, az Aefe és kis csapata volt. A tündék földjének kérdése és rejtélyes pusztulása már az első részben is felkeltette a kíváncsiságomat, és most a kérdéseim nagy részére választ is kaptam. A tündék bonyolult társadalmi berendezése és hierarchiája az elején kicsit száraz volt és túl sok információt kaptunk, túl rövid idő alatt, de néhány Aefe-val eltöltött fejezet után bele lehet rázódni az új viszonyokba. A kegyvesztett hercegnő története önmagában is könyveket tölthetne meg, furcsa, a családja által megvetett mágiájával együtt, aki Tisaanah-val ellentétben nem a pozitív gondolkodás mögé rejtette el a fájdalmát, hanem az elvárt kötelességtudatba. És szerintem a gondolkodásmódja is könnyebben befolyásolható volt, mert nemcsak elfogadta, hanem el is hitte, hogy Ő kevesebb, mint a testvére, vagy a többi tünde, olyasvalaki, akinek rejtegetnie kell az erejét, a valódi személyiségét és érzéseit, hogy azzal ne hozhasson szégyent a családjára és a házra, amit képvisel. És mivel fiatal, és gyakran forró fejű, ezért többször is hibázik vagy viselkedik úgy, amit a háza elfogadhatatlannak tart. Az Obszidián Házban pedig ennek meglepően kegyetlen, maradandó nyoma van: minden alkalommal, amikor egy megbocsáthatatlannak tartott dolgot követ el, egy fekete X jelet tetoválnak a karjára, megfosztva őt annak lehetőségétől, hogy jövőbeni tetteinek emlékét a karján viselje. Kevés szívtelenebb dolgot tudok elképzelni egy ilyen társadalomban, mint azt, hogy elveszik tőled a történeteidet, mielőtt még megélhetted volna őket. És minden igyekezete ellenére, Aefe képtelen felérni azokhoz az elvárásokhoz, amiket vele szemben támasztottak, így egyik karját már szinte teljesen beborították a jelek, szégyenét jó előre jelezve mindenkinek, akivel csak találkozik.

 

Véletlenül fut össze Caduannal, egy másik ház utolsó életben maradt tagjával, akinek otthon teljesen lerombolták és elpusztították az emberek, olyan erővel és fegyverekkel, amivel korábban egyik tünde sem találkozott. És furcsa szövetség alakul ki kettejük között: egyikük sem tud megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket támasztottak velük szemben, s mivel Caduan sosem tervezett uralkodóvá válni, ezért viselkedése és beszéde sem olyan kifinomult, de jobb, mint a semmi alapon betölti a király szerepét kevéske megmaradt embere kedvéért. A férfi felismeri és megveti azt, ahogy a többiek kezelik Aefe-t, és sok időt, energiát fektet abba, hogy elnyerje a lány bizalmát, meggyőzve őt arról, hogy senki sem bánhat így vele, függetlenül attól milyen vélt vagy valós hibákat követett el. Aefe különleges ereje nagyjából a könyv közepén mutatkozik meg először a maga valójában, nagyjából innentől sejthetjük, hogy ki is Ő valójában, pontosabban, hogy kivé fog válni a későbbiekben. Minden esemény ugyanis, amit elmesélnek nekünk, és amit Aefe szemszögéből követhetünk végig már megtörtént. Jóval korábban, minthogy Tisaanah egyáltalán megszületett volna. Még úgyis, hogy erre viszonylag hamar rá lehet jönni, magával ragadott a története, és valóban szívszaggató, ahogy bántak vele, és hogy a végén azok árulták őt el, akikben megbízott. Érthetőbb így Reshaye dühe és ellenszenve is az emberekkel szemben, akiktől soha semmi mást nem kapott csak fájdalmat és megvetést, míg szép lassan mindent elvettek tőle, ami teljessé tette őt, s nem maradt belőle más csak Reshaye – Senki.

 

A váltott nézőpontú elbeszélés, ami az elején még idegesített, olyan régen találkoztam vele, itt már nem volt olyan zavaró, mert így több szempontból is megismerhetjük a történetet, és a kis játék az idősíkokkal szintén élvezetessé tette. Minden karakternek megvan a maga hangja, motivációi és olyan tulajdonságai, amik miatt együtt tudunk velük érezni, vagy ami kevésbé teszi őket szimpatikussá, de ami összességében emberivé és élővé teszi őket. Ami így nem hangzik soknak, vagy egy olyan horderejű dolognak, amit külön ki kellene emelni, de sajnos egyre többször tapasztalom, hogy csak sablonokból felépített karaktereket kapunk, akiket féltucat másik regényben is megtalálhatunk, de semmi nem emeli ki vagy különbözteti meg őket a más könyvek más szereplőitől, nem egyediek vagy emlékezetesek. Broadbentnél ezt egy pillanatra sem éreztem, minden karakter a maga módján humoros, szerethető vagy utáljuk meg éppen, de semmiképpen sem kétdimenziósak. A cselekmény magával ragad, néha talán túlságosan is, oda kell figyelni és résen lenni, nehogy lemaradjunk egy fontos karakterről vagy történésről. A világ pedig egyre nagyobb, egyre több szegletét járhatjuk be és tudhatjuk meg, miért olyan Ara országának a működése, amilyen. És Broadbent tényleg semmit nem szépít: a rabszolgatartást is a maga minden borzalmával és kiszolgáltatottságával mutatja meg, nem bagatellizálja el, mint azt láttam már pár szerzőnél. De így is időt szakít arra, hogy a rengeteg kegyetlenség mellett megadja az olvasónak is a nyugalom és szépség apró oázisait, ahol a szereplőkkel együtt meg lehet egy kicsit pihenni.

 

Broadbent úgy játszott ebben a részben az érzéseimmel és elvárásaimmal, mint már egy ideje senki. Nem tudtam, mire számíthatok a zárlatban (nem erre!), és egyszerre akartam, hogy gyorsabban a végére érjek és hogy soha ne legyen vége ennek a résznek, mert akkor túlságosan is hamar eljön a harmadik, befejező rész, és a sorozat lezárása. Megdöbbent, hogy a megjelenésekor nem kapott nagyobb figyelmet ez a sorozat, vagy hogy itthon még nem jelent meg senkinél, mert az írás stílusa, a történet és a karakterek mind nagyon színvonalasak, vetekszik és meg is előzi jó néhány népszerű young adult fantasy szerzőjéét, és azoknak is élvezetes olvasmány lehet, akik nem szeretik vagy unják már a túlzott erotikát a kortárs fantasykben, mert ebben a sorozatban alig van belőle, akkor is több mindent hagy a fantáziára, mint amennyit megjelenít. Összességében egy kidolgozott, jól összerakott és láthatóan alaposan eltervezett regényt kaptunk itt is, egy valóban epikus fantasyt, aminek a lezárásáról annyit elöljáróban is elmondhatok, hogy az egyik legtökéletesebb vég volt, amit csak kívánhattam.

 

Összességében nem kérdés, hogy ez a könyv teljesen magával ragadott és minden várakozásomat felülmúlta, az emlékét is eltörölve annak, hogy valaha kételkedtem abban, hova fog majd ez a történet kifutni. Aefa, Caduan olyan új szereplők, akikkel a kezdettől fogva együtt tudunk érezni, így nincsen egyértelmű gonosza a könyvnek, olyanok vannak, akiknek a motivációival jobban tudunk azonosulni, mint másokéval, de persze mindenki úgy gondolja, saját célja vagy bosszúja az, amit be kell teljesíteni. Fantasy rajongóknak kötelező, olyanoknak is tudom ajánlani, akik nem annyira rajonganak a romantikus fantasykért, mert itt a szereplők kapcsolatai, érzései azért nem kapnak akkora figyelmet, mint egy átlagos romantasyben, inkább a világ, a királyságok sorsa a tét. Van benne néhány erőteljesebb téma és jelenet, így az írónő figyelmeztetéseit érdemes elolvasnia annak, aki érzékeny ezekre. És szeretnék igényelni receptre egy Sammerint a mindennapokra, mert úgy tűnik Ő az egyetlen nyugodt kőszikla, amikor elszabadul a káosz, és arra bizony mindig szükség van.

Értékelés:

Karakterek: 4/5

Cselekmény: 4,5/5

Atmoszféra: 5/5


Összesítve: 4,5/5


A könyv elérhető az írónő honlapján, mindenféle formátumban: Children of Fallen Gods


Könyvadatlap (az általam olvasott kiadáshoz):
Szerző: Carissa Broadbent
Sorozat: The War of Lost Hearts
Kiadó: Tantor Media
Felolvasta: Dan Calley, Esther Wane
Hossz: 20 óra
Kiadás éve: 2022

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Rachel Gillig - One Dark Window

Rachel Gillig One Dark Window (Egy sötét ablak)  című regénye egy aprólékosan kidolgozott dark fantasy, ami nemcsak a műfaj kortárs regényeivel tudja felvenni a versenyt, hanem a klasszikus gótikus regényeknek is nagyszerű emléket állít. Mind a két műfajból a legjobb elemeket és trópusokat emeli át, miközben a karakterei olyan mélységgel és realizmussal vannak ábrázolva, hogy szinte életre kelnek a lapokról. Mindezt ötvözi a Grimm-mesékre jellemző elbeszélésmóddal és mesei elemekkel, illetve a tarot világának misztikumával. Spoileres kibeszélő következik. Mielőtt belevágnánk, szeretnék szokás szerint egy pillanatot szentelni a borítónak. Ismerem a mondást, miszerint nem a borító alapján kell megítélni a könyvet, ami már több alkalommal is igaznak bizonyult, de nem szabad arról sem elfeledkeznünk, hogy általában ez az első dolog, ami felkelti az érdeklődésünket egy könyvben, így mindig nagyra értékelek egy olyan dizájnt, ami azonnal megragadja a tekintetem. A One Dark Window  p...

Elise Kova: Alku a tündekirállyal - Kritika

Idén találtam rá nagyon Elise Kova könyveire, ami nem is annyira meglepő, mert három regénye is megjelent magyarul (ezúton is köszönet érte a Kossuth Kiadónak). Szerencsére, előbb olvastam az Alku a tündekirállyal t, mint a másik sorozatot, amiről már korábban kifejtettem a véleményemet. Ez a könyv azonban (és remélem a sorozat többi része is), abba a kategóriába került nálam, amit csak "léleksimogató" könyveknek nevezek. ezek azok, amiket szívesen olvasok, de nem azért, mert annyira lenyűgöző világépítés vagy karakterek, egyedi történet jellemezné, hanem mert a jól ismert történetet pár újdonsággal úgy tudta elmesélni, hogy végig jólesett olvasni a könyvet. Spoileres kibeszélő következik. A történet szerint Luella, a helyi gyógyító a tündekirály elveszett menyasszonya, akinek egyetlen feladata, hogy a rejtélyes és tartózkodó Eldas hitvese legyen és házasságukkal biztosítsa az emberek és mágikus világ egyensúlyát. Luellának fel kell fedeznie és uralma alá kell vonnia varázser...

R. F. Kuang - Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége - Kritika

B ár már sokat hallottam R. F. Kuangról és régóta terveztem olvasni tőle, mégis a Bábel volt az első könyv, amihez hozzá jutottam. Ez a spekulatív fantasy annyira magával ragadott, hogy csak úgy faltam az oldalakat, képtelen voltam letenni. Biztos vagyok benne, hogy még fogok Kuangtól olvasni, aki Schwab mellett egy kellemes csalódás volt a számomra, tartottam tőle, hogy a népszerűség és hype nem fog felérni az elvárásaimhoz. Szerencsére, nem így történt, és amint eljutok odáig a listámban, fog még érkezni mindkettejüktől tartalom, de addig is a Bábel spoileres kibeszélője következik. A történet szerint az 1800-as évek elején járunk, ahol Anglia kereskedelmi és politikai nagyhatalomként az úgynevezett ezüstmunkával tartja fenn a hatalmát: a rúnákkal, kifejezésekkel ellátott ezüstrudak ereje a fordítás következtében elvesztett jelentésben nyilvánul meg, ezzel segítve a gazdaságot, termelést, a mindennapi életet vagy éppen elégíti ki a gazdag és szűk elit felvágó igényeit. S mindaz a...