Folytassuk is a sort Carissa Broadbent sorozatával, a The
War of Lost Hearts második részével. A Children of Fallen Gods-al. A
sorozat egy alaposan átgondolt, epikus és méltó folytatása az elsőnek.
Reménykedem benne, hogy itthon is hamarosan kiadják a sorozatot, hogy azok is a
kezükbe vehessék, akik nem szoktak angolul olvasni, és megismerhessék ezt a
világot, ami legalább annyira jól felépített és kidolgozott, mint A kígyó és
az éj szárnyai, bár túlságosan nem hasonlítanám össze, mert két teljesen
más világról és történetről beszélhetünk. Ez Broadbent második könyve, így
bizonyos részeknél még mindig éreztem nála egy kis bizonytalanságot, mennyire
kell valamit kifejteni, vagy éppen azt, hogy túlságosan sok időt tölt bizonyos
dolgok kifejtésével, esetleg késleltet bizonyos eseményeket, de ezek nem
szándékosságból erednek, jóval inkább abból, hogy Broadbent még nem találta meg
azt a stílust és írásmódot, ami a Nyaxia sorozat születésekor már a kisujjában
volt. Félreértés ne essék, nem mondanám azt, hogy nem volt jó a könyv, vagy ne
élveztem volna mélységesen a történetet, egyszerűen voltak olyan részek,
amiknél azért vártam, hogy haladjunk egy kicsit jobban. De az utolsó harmadára
meglett az a ritmus, ami az első részből, vagy akár ennek az elejéből egy
kicsit hiányzott, és annyira beszippantott, hogy szinte együltőhelyemben
fejeztem be az utolsó 2-300 oldalt. Egy hihetetlenül szívszaggató, árulásokkal,
szerelemmel és fájdalommal teli történetet kapunk, ami nagyon sok, eddig
nyitott kérdésre megadja a választ (legalább annak egy részét), és egyszerűen
alig vártam, hogy folytathassam a befejező résszel a sorozatot. Mint az első
résznél, itt is egy hosszabb, spoilerekkel teli összefoglalót hoztam a könyvről,
mivel itthon még nem annyira ismert a sorozat, utána pedig a megszokott
kibeszélő következik.
A történet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: Zeryth
egy balesetnek álcázva meggyilkolta a gyerekkirálynőt, Sesrit, és átvette a
hatalmat Ara felett. Főhadiszállását Max Farlione családjának régi birtokán
rendezte be, ami keserű és fájó emlékeket ébreszt fel Maxben, miközben
családjának szellemei között kell töltenie a mindennapjait, de így egy kicsit
jobban megismerhetjük, honnan is érkezett, és milyen szerepet töltött be
korábban a családja a birodalom életében és politikájában. Családjának
megbecsült nevét ezért Zeryth is az ügye mellé akarja állítani: Tisaanah
életével zsarolja Maxet, hogy a férfi elvállalja az Ara-i hadsereg irányítását,
a volt királynő rokonai által kirobbantott háborúban. Zeryth pedig nem bízza a
véletlenre a történéseket, gondoskodik róla, hogy Tisaanah (Reshaye erejével)
mellette maradjon és Maxet a csatatérre küldi, hogy sorban hódítsa meg neki a
stratégiailag fontos városokat. Max eleget tesz a parancsnak, de közben
folyamatosan megoldást keres, hogyan törhetné meg a Zeryth és Tisaanah között
létrehozott vérátkot, feloldozva a lányt az alól a veszély alól, hogyha Zeryth
meghal, Ő is elveszti az életét. Mindketten másfajta elvet követnek a harcaik
során, de egy dolog közös bennük: minél kevesebb ember életét elvenni egy
látszólag értelmetlen háborúban. Max lassan, de biztosan nyeri el beosztottjai
és katonái bizalmát azzal, hogy inkább kivár és kiéheztet városokat, ahelyett,
hogy nyers erővel próbálná bevenni őket, míg Tisaanah inkább az illúziói
keltette terrorra támaszkodik, megfélemlítve és ezzel megadásra késztetve az
ellenfelet, noha ennek az erőnek ára van: utána napokig látomásoktól
(emlékektől) gyötörve fekszik ébrenlét és eszméletlenség határán, miközben Nura
ápolja őt. És ha az állandó harc nem lenne elég Tisaanah számára, még arra is
van ideje, hogy a Threllből megmentett rabszolgák beilleszkedését és kényelembe
helyezését irányítsa, felügyelje és összekötőként legyen jelen köztük és Zeryth
között.
Amikor aztán Maxet sarokba szorítják az ellenséges erők,
kénytelen visszavonulni a Farlione birtokra. Nyomozásai azonban végre elvezették
valakihez, aki segíthet megtörni Zeryth átkát Tisaanah felett, ezért a lánnyal
együtt Ara talán legfélelmetesebb és -reménytelenebb helyére igyekeznek:
Ilyzath-ba, ahol a legveszedelmesebb bűnözőket tartják elzárva. Ez egy
elvarázsolt, halállal és mágiával teli hely, ahol mindenki azokat az emlékeiket
éli újra, amik a legnagyobb fájdalommal jártak az életükben, szép lassan a
józan eszüket is elvesztve. Ez a hely él, beszél és senkit nem enged elmenni,
ha egyszer bezárták ide, és azokat is nehezen, akik csak látogatást tesznek
kapui mögött. Sajnos Max és Tisaanah nem járnak sikerrel, de gazdagabbak
lettünk néhány előre utalással, jóslattal és ígérettel, amik nem túl szép jövőt
festenek főhőseink elé. Visszatértük után Tisaanah-t elrabolják a menekültek,
hogy a szeretteik életéért cserébe felajánlják őt az ellenséges sereg
vezetőjének, Max pedig megpróbálja őt egyedül megmenteni, de Nura
mindkettejüket elárulja, amikor felbukkan Zeryth seregeivel, és hőseink
kénytelenek maguk is harcba szállni, és elhozni a győzelmet Zeryth számára.
Amikor azonban visszatérnek Ara vezetőjéhez, a férfin teljesen eluralkodik
paranoiája, és Max életére tör, s hogy megmentse szerelmét, Tisaanah
szembeszegül a vérkötelékkel és megöli Zerythet, ami őt is majdnem megöli – de
az utolsó pillanatban Reshaye feláldozza magát, hogy Tisaanah megmenekülhessen.
Mindeközben, Tisaanah és Max váltakozó elbeszélése mellé
egy új karaktert is kapunk: Aefe-t, az Obszidián Házának kegyveszett tünde
hercegnőjét. Vele ismerhetjük a tündék földjének bonyolult politikáját és a
különböző házak közötti kapcsolatokat, és azt a rejtélyes, kegyetlen
mészárlást, amit az emberek vezetnek a tündék ellen. Aefe lesz annak az elit
tündékből álló felderítőcsapatnak a vezetője, akiknek fel kell kutatni az
emberek indítékait és erejük forrását. A kezdeti ellentéteket és feszültségeket
nehezen teszik félre, különösen amikor egyetlen megoldásnak az tűnik, hogy
ellátogatnak Nirajába, a számkivetett tündék földjére, akik emberekkel
keverednek, velük harmóniában élnek. Ez olyan megbocsáthatatlan bűn, amit a
többi tünde ház nem tudott elnézni, így nemcsak Niraja minden lakója, de azok
is kegyveszetté válnak, akik beteszik oda a lábukat, de Aefe és csapata
kénytelenek ott folytatni a vizsgálódásaikat. Itt megtalálják az összes
információt, amire szükségük van, de mielőtt folytathatnák a küldetésüket,
Niraján rajta ütnek az Obszidián Ház katonái és porig rombolják a királyságot.
Aefe éppen csak megmenekül egyik társával, Ishqa-val, hogy megállítsák az
embereket, míg minden más társuk odaveszett a harcokban. Ishqa azonban
mindannyiukat elárulta: azért vitte Aefe-t az emberekhez, hogy ők elvehessék és
kísérletezhessenek a mágiájával. Évszázadokon keresztül. Míg szegény lányból
nem marad más – csak Reshaye.
Ötszáz évvel ezután Ishqa szándékai már egy kicsit
tisztábbak: az emberek elrabolták a fiát, hogy rajta is olyan kísérleteket
végezzenek, mint Aefe-n. Különösen akkor, amikor felkeresi Tisaanah-t és Maxet,
hogy olyan híreket hozzon nekik, amik alapjaiban rengetik meg a világukat: a
kihaltnak hitt tündék egy új király alatt egyesültek, aki bosszút esküdött az
emberek ellen és mindent megtesz annak érdekében, hogy teljesen kipusztítsa őket,
ahogy azt az emberek tették majdnem a tündékkel. Tisaanah és Max egyelőre nem
tudnak mit kezdeni az információkkal, amíg hazatérve rá nem jönnek, hogy az
újabb elrablások és kísérletek mögött nem más áll, mint Nura, akik mindvégig
Zeryth árulásán dolgozott, s hogy saját magának szerezze meg az Ara feletti
uralmat. Céljai elérése érdekében attól sem riad vissza, hogy még több
Reshaye-hez hasonló fegyvert hozzon létra vagy rabszolgákat vásároljon. Amikor
azonban Nura megszavaztatná magát vezetőnek, Max ellenindulóként lép fel
ellene, és a kérdést egy mágikus leszámolás keretein belül kell lerendezniük,
ami során Max kénytelen a Reshaye erejéből hátramaradt mélyebb mágiához
folyamodni, ami végzetes hibának bizonyul. Az ellenséges tündekirálynak,
ugyanis nem kell ennél több, Max mágiáját követve megpróbálja elérni őket –
hogy kiszabadíthassa mindazt, ami maradt még Aefe-ból, az egyetlen nőből, akit
valaha is szeretett, s aki miatt bosszút esküdött. Az egyetlen lehetőségük az
marad, hogy Tisaanah maradék kis mágiájával elszakít minden szálat Max és a
tündekirály, Caduan között, hogy megakadályozza a tünde visszatértét. Az ezt
kísérő robbanásban Ishqa az utolsó pillanatban elmenekül Tisaanah-val, Caduan
kiszakítja Aefe lelkének maradékát hőseinkből, Max azonban Nura karmai közé
keveredik, széthasított, összetört elmével.
You were the one who wanted to save the world," he said quietly. "I just wanted to save you.
Hát, ez sem sikerült egy túlságosan rövid összefoglalóra,
de nem egyszerű több mint hatszáz oldal eseményeit röviden elmesélni, főleg,
hogyha ilyen lendületes elbeszélésről beszélünk, mint Broadbent esetében. Most
egyszer sem éreztem úgy, hogy feleslegesen marasztal ott olyan eseményeknél,
amik annyira nem viszik előre a cselekményt, nem voltak elnyújtottnak,
feleslegesnek érzett jelenetek, történések, de nem is volt elsietett vagy
hiányos az elbeszélés. És Broadbent nem is finomkodik: nála a csaták nem epikus,
hősies jelenetek, ahol hőseink eposzi erőfeszítéseket tesznek és pusztítanak el
mindent, ami csak a szemük elé kerül a kisujjuk egyetlen mozdulatával. Nem,
Broadbenttél a háború az, ami: felesleges, pusztító és kegyetlen mindenki
számára, aki részt vesz benne, és mindenki pontosan tudja, hogy nem a saját
csatájukat vívják, hanem azokét, akik a háttérben, biztonságban figyelnek,
hatalomra éhesen. Ezért Tisaanah és Max is hamar fáradtak és fásultak lesznek,
kiégnek, minden értelemben, az öldöklés és kegyetlenségek hatására. Közben mind
a ketten látják, hogy Zeryth egyre jobban elveszíti a józan eszét, egyre
nehezebben tartva fenn a kiszámítottság és kifinomultság látszatát. És ahogy
Zeryth józanságának újabb rétegi omlanak le, úgy rendül meg katonai ereje is.
Nura ebben látja a lehetőséget arra, hogy Zerythet félreállítsa, manipulálja és
átvegye a helyé, egy józanabb, számítóbb vezető képében, ami a háború közepén
több támogatót is jelentett a számára, mint amennyire Zeryth számíthatott.
Persze, mint látjuk majd, mindez csak látszat, Nura egyetlen célja, hogy több,
Reshaye-hez hasonló fegyvert hozhasson létre a maradék, kevés tündéből, akiket
még fogságba tudtak ejteni. A politikai játszmákból tehát nincsen itt sem
hiány, és nagyon tetszett, hogy az árulásra, ellenállásra nemcsak kívülről, de
Ara saját berkein belül is számítani lehetett. És hiába a gyengekezű
gyermekkirálynő, Zeryth (rövidéletű) uralkodását sem fogadták annyira kitörő
örömmel, mint amire a férfi számított, származása, és korábbi jelöltek jobb
alkalmassága miatt.
Tisaanah továbbra is egyszerre bájosan naiv bizonyos
szituációkban, de egyre érettebb és komolyabb is. A szívén viseli a rabszolgák
sorsát, olyan mértékben, hogy minden elővigyázatosságról megfeledkezik a
közelükben (ezek a naivabb pillanatai), de egyre erősebben tudatában van saját
szerepének és jelentőségének is, felkarolva és kihasználva azt. Ereje ugyanis
nemcsak Reshaye-ben rejtőzik, hanem abban, amilyen hatással van az emberekre,
ahogy cselekvésre és döntésre tudja őket sarkallni őszinteségével és kendőzetlen
stílusával. Tisaanah nem foglalkozik az udvari etikett-tel vagy udvariassági
formákkal, intrikákkal, hanem szívből, őszintén beszél mindig. Ez, az olykor
nyers stílusa az, ami magával tudja ragadni a körülötte levőket. És Tisaanah
még mindig hisz a jóságban és mások jóindulatában, mindannak ellenére is,
amiket átélt, vagy amikre kényszerítették. Sokszor vettem észre magamon,
mennyire csodálom a lány pozitív hozzáállását, és sokat töprengtem azon, hogyan
is lehetséges, hogy Tisaanah soha nem vesztette ezt el. Ugyanakkor hitelesnek
is tartottam, mennyire nincsen otthon a politikai vagy akár a tényleges
harctéren és támaszkodik az ilyen döntésekben mások tapasztalatára és
segítségére. Kapcsolata Max-el pedig olyasvalami, amit úgy érzem, mind a ketten
megérdemelnek: mélyre nyúló, kölcsönös, ami mindkettejüket felemeli és támaszt
nyújt a másiknak, amikor nehézségekbe ütköznek. Majdhogynem magától értetődő,
hogy így éreznek egymás iránt, s úgyis viselkednek, mintha egymásban azt a
hiányzó darabot találnák meg, aminek hiánya mindaddig nem is tudatosult bennük.
Tisaanah jellemfejlődése olyan tehát, amire egy háborúkkal terhelt korban
számítani lehet, de közben nem feledkezik el arról, honnan jött, vagy mik a
céljai, kiknek tartozik számadással, egy szóval, képes önmagát is megőrizni,
miközben saját maga egy érettebb, csiszoltabb verziójává válik.
Max megtartotta a maga cinikus, száraz stílusát, ami alól
csak nagy ritkán törnek elő valódi, elnyomott indulatai. Még jobban megveti
Zeryth-et, mint eddig valaha, jobban átérezve és megértve, miért annyira
alkalmatlan vezetőnek, mint talán bárki más. Nem annyira ambiciózus, hogy
irányítani akarna, vagy átvenni Zeryth helyét, de elég kritikus ahhoz, hogy
felismerje a férfi hibáit. Amikor azonban Zeryth Tisaanah életével zsarolja őt
meg, minden maradék együttérzése is kirepül az ablakon, és vonakodva, nem túl
lelkesen, de elvállalja a seregek irányítását, hogy így Zeryth is tudjon
dicsekedni a ténnyel, hogy Ara egyik legrégebbi családjának utolsó életben
maradt tagja vezeti a támadásokat. Amennyire nem érdekli azonban Max-et a
háború, annyira elkötelezett amellett, hogy megmentse szerelmét, minden apró
nyomot lelkesen követ, hogy megtalálja a megoldást az átokra, ami összeköti
életét Zeryth-ével. Fokozatosan kezd szembenézni saját démonjaival is, egyre
jobban megnyílva Tisaanah felé, aki csendes támogatást nyújt neki, ha Max-et
mégis maga alá temetik az emlékek, vagy képtelen jobban beengedni a lányt a
gondolatai közé. Nem hiszem, hogy valaha képes lenne teljesen megbocsátani
saját magának (ki is lenne képes rá a helyében?), de Tisaanah segítségével
szerintem képes lesz rá, hogy elfogadja, nem tud változtatni a történteken. Max
jelleme nem fejlődik sokat, ami valahogy logikusnak is tűnik, hiszen egy már
érettebb, többet látott férfiról beszélünk, akinek nem ez az első tánca a
kizsákmányoló hatalommal és értelmetlen háborúkkal. Olyasfajta fásultságot
éreztem rajta végig, mint aki azt hitte, egyszer már megtette azt, amit
elvárnak tőle, és nem érti, mit keres megint itt, egy háború közepén, amiért
nem akar harcolni, miközben veszélyben van valaki, akit szeret. És ez a
fásultság gyakran dühvel és keserűséggel párosult, és bizalmatlansággal
mindenkivel szemben, aki nem tagja szűk baráti körüknek. Száraz humora azonban
üdítő foltokat jelentett a rengeteg halál és csata közepette, kifejezetten
fájón érintett emiatt, hogy szétroncsolt elmével Nura karmai között marad.
You make me selfish. You make me want. And nothing has ever been enough, except for you.
De, aki miatt igazán élveztem ezt a részt, az Aefe és kis
csapata volt. A tündék földjének kérdése és rejtélyes pusztulása már az első
részben is felkeltette a kíváncsiságomat, és most a kérdéseim nagy részére
választ is kaptam. A tündék bonyolult társadalmi berendezése és hierarchiája az
elején kicsit száraz volt és túl sok információt kaptunk, túl rövid idő alatt,
de néhány Aefe-val eltöltött fejezet után bele lehet rázódni az új viszonyokba.
A kegyvesztett hercegnő története önmagában is könyveket tölthetne meg, furcsa,
a családja által megvetett mágiájával együtt, aki Tisaanah-val ellentétben nem
a pozitív gondolkodás mögé rejtette el a fájdalmát, hanem az elvárt
kötelességtudatba. És szerintem a gondolkodásmódja is könnyebben befolyásolható
volt, mert nemcsak elfogadta, hanem el is hitte, hogy Ő kevesebb, mint a
testvére, vagy a többi tünde, olyasvalaki, akinek rejtegetnie kell az erejét, a
valódi személyiségét és érzéseit, hogy azzal ne hozhasson szégyent a családjára
és a házra, amit képvisel. És mivel fiatal, és gyakran forró fejű, ezért
többször is hibázik vagy viselkedik úgy, amit a háza elfogadhatatlannak tart.
Az Obszidián Házban pedig ennek meglepően kegyetlen, maradandó nyoma van:
minden alkalommal, amikor egy megbocsáthatatlannak tartott dolgot követ el, egy
fekete X jelet tetoválnak a karjára, megfosztva őt annak lehetőségétől, hogy
jövőbeni tetteinek emlékét a karján viselje. Kevés szívtelenebb dolgot tudok
elképzelni egy ilyen társadalomban, mint azt, hogy elveszik tőled a
történeteidet, mielőtt még megélhetted volna őket. És minden igyekezete
ellenére, Aefe képtelen felérni azokhoz az elvárásokhoz, amiket vele szemben
támasztottak, így egyik karját már szinte teljesen beborították a jelek,
szégyenét jó előre jelezve mindenkinek, akivel csak találkozik.
Véletlenül fut össze Caduannal, egy másik ház utolsó
életben maradt tagjával, akinek otthon teljesen lerombolták és elpusztították
az emberek, olyan erővel és fegyverekkel, amivel korábban egyik tünde sem
találkozott. És furcsa szövetség alakul ki kettejük között: egyikük sem tud
megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket támasztottak velük szemben, s mivel
Caduan sosem tervezett uralkodóvá válni, ezért viselkedése és beszéde sem olyan
kifinomult, de jobb, mint a semmi alapon betölti a király szerepét kevéske
megmaradt embere kedvéért. A férfi felismeri és megveti azt, ahogy a többiek
kezelik Aefe-t, és sok időt, energiát fektet abba, hogy elnyerje a lány
bizalmát, meggyőzve őt arról, hogy senki sem bánhat így vele, függetlenül attól
milyen vélt vagy valós hibákat követett el. Aefe különleges ereje nagyjából a
könyv közepén mutatkozik meg először a maga valójában, nagyjából innentől
sejthetjük, hogy ki is Ő valójában, pontosabban, hogy kivé fog válni a
későbbiekben. Minden esemény ugyanis, amit elmesélnek nekünk, és amit Aefe
szemszögéből követhetünk végig már megtörtént. Jóval korábban, minthogy
Tisaanah egyáltalán megszületett volna. Még úgyis, hogy erre viszonylag hamar
rá lehet jönni, magával ragadott a története, és valóban szívszaggató, ahogy
bántak vele, és hogy a végén azok árulták őt el, akikben megbízott. Érthetőbb
így Reshaye dühe és ellenszenve is az emberekkel szemben, akiktől soha semmi
mást nem kapott csak fájdalmat és megvetést, míg szép lassan mindent elvettek
tőle, ami teljessé tette őt, s nem maradt belőle más csak Reshaye – Senki.
A váltott nézőpontú elbeszélés, ami az elején még
idegesített, olyan régen találkoztam vele, itt már nem volt olyan zavaró, mert
így több szempontból is megismerhetjük a történetet, és a kis játék az
idősíkokkal szintén élvezetessé tette. Minden karakternek megvan a maga hangja,
motivációi és olyan tulajdonságai, amik miatt együtt tudunk velük érezni, vagy
ami kevésbé teszi őket szimpatikussá, de ami összességében emberivé és élővé
teszi őket. Ami így nem hangzik soknak, vagy egy olyan horderejű dolognak, amit
külön ki kellene emelni, de sajnos egyre többször tapasztalom, hogy csak
sablonokból felépített karaktereket kapunk, akiket féltucat másik regényben is
megtalálhatunk, de semmi nem emeli ki vagy különbözteti meg őket a más könyvek
más szereplőitől, nem egyediek vagy emlékezetesek. Broadbentnél ezt egy
pillanatra sem éreztem, minden karakter a maga módján humoros, szerethető vagy
utáljuk meg éppen, de semmiképpen sem kétdimenziósak. A cselekmény magával
ragad, néha talán túlságosan is, oda kell figyelni és résen lenni, nehogy
lemaradjunk egy fontos karakterről vagy történésről. A világ pedig egyre
nagyobb, egyre több szegletét járhatjuk be és tudhatjuk meg, miért olyan Ara
országának a működése, amilyen. És Broadbent tényleg semmit nem szépít: a
rabszolgatartást is a maga minden borzalmával és kiszolgáltatottságával mutatja
meg, nem bagatellizálja el, mint azt láttam már pár szerzőnél. De így is időt
szakít arra, hogy a rengeteg kegyetlenség mellett megadja az olvasónak is a
nyugalom és szépség apró oázisait, ahol a szereplőkkel együtt meg lehet egy
kicsit pihenni.
Broadbent úgy játszott ebben a részben az érzéseimmel és
elvárásaimmal, mint már egy ideje senki. Nem tudtam, mire számíthatok a
zárlatban (nem erre!), és egyszerre akartam, hogy gyorsabban a végére érjek és
hogy soha ne legyen vége ennek a résznek, mert akkor túlságosan is hamar eljön
a harmadik, befejező rész, és a sorozat lezárása. Megdöbbent, hogy a
megjelenésekor nem kapott nagyobb figyelmet ez a sorozat, vagy hogy itthon még
nem jelent meg senkinél, mert az írás stílusa, a történet és a karakterek mind
nagyon színvonalasak, vetekszik és meg is előzi jó néhány népszerű young adult
fantasy szerzőjéét, és azoknak is élvezetes olvasmány lehet, akik nem szeretik
vagy unják már a túlzott erotikát a kortárs fantasykben, mert ebben a
sorozatban alig van belőle, akkor is több mindent hagy a fantáziára, mint
amennyit megjelenít. Összességében egy kidolgozott, jól összerakott és
láthatóan alaposan eltervezett regényt kaptunk itt is, egy valóban epikus
fantasyt, aminek a lezárásáról annyit elöljáróban is elmondhatok, hogy az egyik
legtökéletesebb vég volt, amit csak kívánhattam.
Összességében nem kérdés, hogy ez a könyv teljesen
magával ragadott és minden várakozásomat felülmúlta, az emlékét is eltörölve
annak, hogy valaha kételkedtem abban, hova fog majd ez a történet kifutni.
Aefa, Caduan olyan új szereplők, akikkel a kezdettől fogva együtt tudunk
érezni, így nincsen egyértelmű gonosza a könyvnek, olyanok vannak, akiknek a
motivációival jobban tudunk azonosulni, mint másokéval, de persze mindenki úgy
gondolja, saját célja vagy bosszúja az, amit be kell teljesíteni. Fantasy rajongóknak
kötelező, olyanoknak is tudom ajánlani, akik nem annyira rajonganak a
romantikus fantasykért, mert itt a szereplők kapcsolatai, érzései azért nem
kapnak akkora figyelmet, mint egy átlagos romantasyben, inkább a világ, a
királyságok sorsa a tét. Van benne néhány erőteljesebb téma és jelenet, így az
írónő figyelmeztetéseit érdemes elolvasnia annak, aki érzékeny ezekre. És
szeretnék igényelni receptre egy Sammerint a mindennapokra, mert úgy tűnik Ő az
egyetlen nyugodt kőszikla, amikor elszabadul a káosz, és arra bizony mindig
szükség van.
Értékelés:
Karakterek: 4/5
Cselekmény: 4,5/5
Atmoszféra: 5/5
Összesítve: 4,5/5
A könyv elérhető az írónő honlapján, mindenféle formátumban: Children of Fallen Gods
Megjegyzések
Megjegyzés küldése