Margaret Rogerson - Könyvek varázslata - Kritika

Margaret Rogerson első magyarul megjelent könyvénél nem lehet meglepő, miért szerettem volna mindenképp elolvasni, hiszen a főszereplője egy grimoárokkal teli könyvtárban nőtt fel, ahol elég egy rossz mozdulat vagy udvariatlan megszólalás, hogy a könyvekből félelmetes maleficusokká, papírból és tintából álló szörnyetegekké váljanak. Spoileres kibeszélő következik. 

A történet szerint Elisabeth Scrivener az egyik Nagy Könyvtárban nevelkedett, grimoárok és segédkönyvtárosok között és nagy álma, hogy belőle is felügyelő váljon, aki a könyvtár lakói és látogatói biztonságáért felel. Minden megváltozik azonban, amikor az egyik grimoár rejtélyes okokból maleficussá változik, megölve az igazgatónőt, valamint több felügyelőt ámokfutása közben, az őt legyőző Elisabeth-et pedig nem hősként, hanem a vérengzés gyanúsítottjaként kezelik. A fővárosba Nathaniel Thorn magiszter és különleges szolgája, Silas társaságában érkezik meg, ahol hamar rádöbbennek arra, hogy a lányt minden eszközzel megpróbálják elhallgattatni, nehogy tanúvallomást tehessen a támadás érdekében. A két, teljesen más világból érkezett fiatalnak össze kell fognia az ország érdekében, hogy leránthassák a leplet a varázslóról és egy hatalmas összeesküvésről, amit Elisabeth minden korábbi tanítását és elképzelését megrenget… 

Mivel én (is) az a lány voltam, aki hamarabb beleszeretett a könyvtárba, mint a hercegbe, mindig vadászom azokat a történeteket, amik könyvtárakról, könyvekről szólnak, de azért az ifjúsági irodalomnál már egy kicsit többet nyújtanak érzelmi, gondolkodásmódi szinten is. Mielőtt még bárki azt hinné, hogy nem értékelem vagy szeretem az ifjúsági irodalmat, nem, egyáltalán nem erről van szó, még mindig szívesen olvasom, de azért (mint minden műfajnak) vannak gyengébben megírt alkotásai és olyanok is, amik annak ellenére, hogy ifjúsági irodalomként vannak besorolva, azért nem veszik kellőképpen komolyan az olvasóikat vagy akár saját szereplőiket. A young adult regények megjelenése óta pedig kicsit nehezebb is megtalálni vagy éppen megtartani a határvonalat a kettő között. Az ifjúsági irodalmat én nagyjából 14-18 éves kor közé szoktam belőni, abban az értelemben, hogy ebben a korban talán a legideálisabb ezeket olvasni, mert egyfajta átjárót, „felkészítést” jelentenek a YA regényekre vagy éppen a „felnőtt” irodalomra. Ez nem kőbevésett korhatár, egyénenként és saját preferenciákként azért lehetnek eltérések, ez csak saját tapasztalatok, kutatások alapján lőttem be. A jó ifjúsági regény szerintem olyan, ami felismeri és felkarolja az olvasóinak azt a vágyát, hogy komolyabb témákról számoljon be, megmutassa, hogy a világ nem annyira fekete-fehér, amennyire a gyerekkönyvek és -mesék néha beállítják őket, de azért valamennyire még védi az ártatlanságukat és nem rombol le minden illúziót a világról. És bár sokszor itt is jelent szokott lenni a romantika, a vágyódás, az első szerelem bája és feledhetetlensége, azért az erotika még igen elenyésző formában jelenik meg, ez adja ezeknek a regényeknek a báját számomra, amikor még csak ismerkedtünk olyan dolgokkal, mint a vágy, esetleg a szexualitás. Amikor egy szerző ezt jól (mint Rogerson), akkor egyszerre nosztalgikus és üdítő az ilyen regények olvasása. Amikor nem (pl. Abigail Owen A hazug koronája), akkor pedig erősen tikkelek tőle, és próbálok rájönni, kinek lehetne ezt nyugodt szívvel ajánlani, hiszen pl. Owen könyve 12-14 korosztálynak jó lenne, de ahhoz viszont kicsit erősnek éreztem benne a vége felé azt a bizonyos jelenetet, azért ilyen részletekbe menő ábrázolással szerintem még lehet várni pár évet, a fogalmazásmód és viszonylagos egyszerűsége miatt pedig nem biztos, hogy nagyobbaknak annyira élvezetes lesz. Tehát nehéz megtalálni a jó arányokat mindenből egy ifjúsági regénynél, hogy az valóban élvezetes legyen, több korosztály számára is. És Rogerson ezt nagyon jól csinálja. 

A könyveknek is van szívük, bár nem ugyanolyan,  mint az embereké, és a könyvek szívét is össze lehet törni (...) Azután a grimoárok nem hajlandók többé kinyílni, a hangjuk elnémul, vagy kifakul a tintájuk, és könnyekként csorog végig a lapokon.

A karakterei fiatalok, de nem tapasztalatlanok vagy naivak, így könnyű velük azonosulni, és szerencsére, nem is butítja le őket. Elisabeth számomra egyszerre bájos, amikor a magiszterekkel szembeni, belé nevelt sztereotipikus viselkedéssel fordul Nathaniel felé, hitelt adva minden rémtörténetnek, amit csak valaha hallott és olvasott. Ugyanakkor egy erős, a felnőttlét küszöbén álló fiatal hölgyet is látok benne, aki nem fél a kezébe venni az irányítást, dönteni a saját élete felett. Nem csak sodródik az eseményekkel, hanem irányítja, tereli azokat, minden helyzetre kész előállni egy tervvel. Igen, néha egy kicsit fejjel megy a falnak, forrófejű, de ezek olyan helyzetekben is történnek, amikor nincsen sok ideje a mérlegelésre, hanem pillanatok alatt kell döntenie, hogy két rossz közül melyikkel akar szembenézni. És néha a saját jólétét és biztonságát veszélyezteti, hogy másoknak, segíteni tudjon. Néha pedig csak az járt a fejemben a jeleneteit olvasva, hogy bizonyos dolgokban érettebb és bölcsebb nemcsak a többi karakternél, de talán még nálunk olvasóknál is. Úgy nevelték fel, hogy ne bízzon meg a magiszterekben és lélekfaló, kegyetlen démonjaikban, kerülje a varázslás és idézés mindenféle formáját, de van Elisabeth-ben annyi rugalmasság és kritikai érzék, hogy kész felülvizsgálni ezeket a hagyományokat. Az elején sem félelemmel, hanem tiszteletteljes távolságtartással kezeli Silast, és képes rá, hogy ne csak meglássa, de létre is hozza benne a jót. Nathaniel démonszolgája legalább annyira a barátja lesz, mint a mágus, akkor is, ha a démon foggal-körömmel tiltakozik az ilyesfajta kötődéssel szemben.

És be kell valljam, sokszor irigykedtem is Elisbeth-re. Mint említettem, hamarabb szerettem bele a könyvtárba és a könyvekbe, mint a hercegbe, és ez a szerelem még mindig fennáll, állandóan pakolom, rendezgetem és porolgatom a könyveimet, a boltokban, könyvtárban sem tudom soha megállni, hogy ne rakjam rendbe a sorozatokat vagy ferde stócokat. Nagyon irigyeltem a főszereplőnket azért, mert Ő tudott beszélni a könyvekkel, azok pedig meghallották és válaszoltak neki, azt tették, amit kért tőlük. Persze, Elsiabeth képessége még a regény világában is egyedi, senki nem tud úgy kommunikálni a grimoárokkal, mint Ő, de akkor is szívesen eltanultam volna ezt a képességet. És tartanék otthon varázskönyveket. Az az empátia, amit Silasszal szemben viseltetett, nem merült ki a démonban, azok iránt a grimoárok felé is így fordul, amiket nem mindenki ért meg, veszélyesnek tartanak és ezért elzárnak mindenki elől, vagy éppen maleficussá változva, láncra verve tartják őket. A lány bennük is meg tudja látni a jót, sajnálja és együttérez velük azért, ahogyan bánnak velük. Mindig tisztelettel és kíváncsisággal fordul feléjük, s mindegyikhez van egy jó szava. Ez a harmonikus együttélésre törekvés kevesünkben van meg, nagyon is sokat tanulhatunk hát Elisabeth-től. 

- Neked tetszik ez a hely?

- Persze! Könyvek vannak benne.

Nathaniel vele szemben a fiatalon nagy hatalomba kerülők klasszikus magatartásával fordul a világ felé. Miután hamar elvesztette a családját, egyedül, csak a démonjára támaszkodva kellett szembenéznie a világgal, és mások elvárásaival, és azzal a nem éppen kellemes családi örökséggel, amit a nekromancia jelent. Családfája nem éppen a baráti, szívélyes tettekről ismeretes, és Thorn-udvarház iránti tisztelet is egyfajta iszonyattal keveredik, az ősök tettei miatt. Senki nem tudja figyelmen kívül hagyni azokat a tetteket, amiket Nathaniel ősei elkövettek, akár a haza szolgálatában történtek, akár nem, és nem törekszik senki arra, hogy belessen e mögé a kétes örökség mögé, és meglássák a fiatal fiút, aki csak kötődésre és barátságra vágyik. Hogy elkerülje a társadalom és még a varázslóközösség hozzáállása miatti fájdalmat és megvetést, Nathaniel inkább a cinizmushoz és szarkazmushoz nyúl, humorral és kritikával leplezi, mennyire bosszantja és bántja, hogy csak a holttesteket feltámasztó hatalmat látják benne, nem azt a magisztert, aki heteket tölt a tökéletes pillangó vagy rózsa illúziójának megteremtésével. Mindezen előítéletek ellenére sem vesztette el játékos hangulatát és humorérzékét, amiben a mindig visszafogott Silas passzív szemlélő vagy a megmentő szerepére jut, aki a szorult helyzetekből rángatja ki a gazdáját. Nathaniel mellé nem is illene egy kevésbé talpraesett, önfejű lány, mint Elisabeth, aki egyenrangú partnerként tud részt venni a csatáiban, kiegészítve Nathaniel képességeit és tudását a sajátjával. Ahol az egyikük megbotlik, ott a másik támasztja meg, amit egyikük nem lát meg, azt a másik védi ki. Tetszett a hagyományos férfi-női szerepek felcserélése is közöttük. Elisabeth, aki állandó harcban és készenlétben van a grimoárokkal, természetes módon sajátította el a kardvívást, hogy egy maleficussal és magabiztosan fel tudja venni a küzdelmet (nem éppen a hagyományos könyvtárosi pozíció része), míg Nathaniel inkább a távolságtartó harcmodort preferálja, hogy megfelelően tudjon fókuszálni és nagy erővel lecsapni az ellenfeleire. A fiatal varázsló pedig úgy áll Elisabeth-hez, ahogy arra szerintem minden lány vágyik: teljes elfogadással és némi szarkazmussal, ha nagy butaságot csinál. Bár incselkedik és játékosan kritizálja a lányt, nem ítéli el azért, mert eltérő neveltetése miatt nem tud az elvárt módon viselkedni a társaságban, vagy mert mindenhova kardot visz magával, még azért sem, ha túlságosan szókimondó. Nagyon is szórakoztatja és meglepettséggel vegyes elégedettséggel tölti el, hogy valaki végre ennyire közvetlenül viselkedik vele, és nem úgy, mint egy gyilkossal, aki egy egész hadseregre való hullát rejteget a padláson. Nathaniel, ha nem is túl nyíltan, de szembemegy olyan módon a varázslók hagyományaival, hogy Silast nem annyira a szolgájaként, mint a bizalmasaként és vele egyenrangúként kezeli a démont – annak (látszólagos) tiltakozása ellenére is. A mellé sodródott lányhoz hasonlóképpen áll hozzá: nem foglalkozik azokkal a társadalmi szerepekkel, amiket be kellene tölteniük, Ő arra figyel, hogy Elisabeth mit kér tőle. Megbízik annyira a lány ítélőképességében, hogy saját magának állíthassa fel a határokat, mennyire akar részt venni vele a veszélyben vagy éppen a mágiában, és éppen csak annyira kérdőjelezi meg a döntéseiben, hogy Elisabeth még egyszer átgondolhasson mindent, mielőtt cselekedne. Azt a fajta támogatást nyújtja a lánynak, amire mindkettejüknek szüksége van: támogatja és segít neki, még akkor is, ha az elején ezt csak vonakodva ismerte volna be, vagy több kritikával, mint építő megjegyzéssel. 

A végére hagytam a kedvenc szereplőmet, Silast, Nathaniel démonszolgáját. Már az első pillanattól megfogott az a kontraszt, ahogy Rogerson megjelenítette őt: egy nagyon tiszta, legtöbbször a fehér színnel asszociálható démon, aki nem érez bűntudatot a tettei és természete miatt, és még csak késztetést sem érez arra, hogy titkolja vagy leplezze azt. Teljes nyíltsággal beszél Elisabeth előtt is a múltjáról, a gyilkosságokról, nem épp dicső megbízatásokról, amikkel korábbi gazdái megbízták. Nathaniel rajta keresztül merít a mágiából, csak addig van ereje, amíg Silas a szolgálatában áll, de a démon ennél is több a számára: szülei halála után is mellette volt, megnyugtatta, felruházta, gyakorlatilag Ő volt az, aki felnevelte a fiút. Nathaniel rémálmai és az emiatt néha irányíthatatlan mágiakitörések miatt Silas marad az egyetlen szolgáló a házban, aki a patinás rendért és tisztaságért felel. Vérszomjas természete ellenére azonban mindig csendes, udvarias és a végletekig visszafogott. Teljes kontroll és alázat jellemzi a magatartását, de azért a gazdájával szemben megenged néha egy kis humort vagy szarkazmust, és nem fél kritizálni sem a tetteit, hanem nem ért azokkal egyet. Ami pedig a legjobban ellentmond talán a démoni természetének vagy legalábbis azoknak a sztereotípiáknak, amik már bennem élnek, ha démonokról olvasok, hogy nem bírja elviselni, ha bármilyen szennyeződés, kosz vagy rendetlenség van akár a saját, akár mások ruházatán, környezetén. A mindig pedáns, elegáns és kifinomult Silas ezért is állt annyira éles ellentétben a kötet végén a nyers és ösztöni Silariathasszal, hiába tudtam elméletben, hogy ők ugyanannak az éremnek a két oldala, valahogy a szívemben mégsem tudtam elfogadni, hogy ez ugyanaz a Silas. Elisabeth ugyanezt az összeegyeztethetetlenséget képviselte, míg Nathaniel egyszerűen elfogadta és nem kérdőjelezte meg a démon különböző személyiségeit. Silas pedig végül saját magának is ellentmondott, amikor azt a magisztert választotta, akit felnevelt, és – bár ezt sosem ismerné be – akihez kötődni kezdett, a maga módján. Szerintem Elisabethnek is van egy kis szerepe abban, hogy észrevette és táplálta egy kicsit azt a jóságot, amit Silas a tüskés külső alatt rejtegetett. 

A cselekményről még nem sokat beszéltem, annyira elragadott a hév a karakterekkel, pedig az is legalább annyira kidolgozott és magával ragadó volt, mint a szereplők, akiket végigkövethettünk rajta. Egyszer sem éreztem úgy, hogy leülepedne vagy lelassulna a cselekmény. Lendületes, pörgős volt végig, folyamatosan történt valami vagy volt egy újabb csavar, ami csak hajtott a vége felé, ami túlságosan is hamar eljött a számomra. Ilyenkor mindig rájövök, mennyire telhetetlen vagyok, mert bár nagyszerűen volt megírva a könyv, és még egy rövidebb kiegészítő történetet is kaptunk hozzá, mégis szívesen olvasnám még tovább a trió kalandjait. Persze aztán meg az lenne vele a bajom, hogy minek van ennyire elhúzva a történet. Itt azonban így is egy kerek cselekményt kapunk, kellő mennyiségű történelemmel és háttérrel, hogy mindennek megértsük a jelentőségét, de nem annyival, hogy történelemleckének érződjön. Világépítés is pont annyi volt benne, ami egy ilyen volumenű történethez elég, egy bejárható, de lehetőségeket magában tartogató világot kaptunk. És mégha keveselltem is volna a világépítést, a könyvtárak végtelensége és egyedisége mindenért kárpótolt. Minden könyvtárnak megvolt a maga szerepe és személyisége, ami tükrözte azt igazgatóik természetét is, vagy azokét a grimoárokét, amiknek otthont adott. 

Összességében nagyon tetszett a könyv, hiszen könyvekről, varázslatról, családról és szeretetről szólt. Csipetnyi intrika és összeesküvés, humor, szócsata fűszerezte meg, ami még életszerűbbé tette a karaktereket, akkor is, ha éppen egy elvadult maleficussal harcoltak vagy egy őrült varázslót próbáltak megállítani. Nem nagyon találkoztam még olyan történetekkel, amik ilyen erősen a könyvtárat és a könyveket, a könyvek szeretetét helyezte volna a középpontba, de nagyon örülök neki, hogy Rogerson könyve volt az első ilyen, ami a kezembe akadt. Egyértelmű, hogy olyasvalaki írta, aki maga is rajong a könyvekért, s szeretett volna egy mágikus könyvtárban felnőni a könyvtetvek és veszekedő grimoárok társaságában. Méltó tiszteletadás és főhajtás ez a tudás, a könyvek és azok őrzői előtt, de azért nem felejti el felhívni arra is a figyelmet, hogy bár a hagyományokról nem szabad elfeledkezni, azért nem kell kőbe vésettnek és megmásíthatatlannak tartani őket.

Értékelés: 5/5

A könyv elérhető a kiadó honlapjáról: Könyvek varázslata