Moskát Anita : Irha és bőr - Kritika

Moskát Anita neve a magyar fantasy rajongók előtt nem ismeretlen, egy megkerülhetetlen és nagyon egyedi jelenség a hazai fantasy irodalomban és annak kutatói számára. Az Irha és bőr a második regény, amit tőle olvastam (jó pár novellája mellett), így nem lepett meg teljesen az az írói stílus és magatartás, amit képvisel. Mégis kettősek a vele, pontosabban a munkásságával kapcsolatos érzéseim, ugyanis szakmai szempontból egy nagyon tehetséges, egyedi és hagyományromboló szerzőt látok benne, aki szembemegy mindenfajta társadalmi és olvasói elvárással, bevett normával, mégis lendületesen és magával ragadóan ír. Ugyanakkor az a fajta transzhumanista, vagy még inkább poszthumanista írásmód, ami a regényeit, s különösen az itt tárgyalt Irha és bőrt jellemzi nem tartozik a kedvenceim közé, elég távol is áll tőlem, s még nem olvastam olyan írást a zsánerből, amire azt mondtam, volna, hogy „Na, ez!” Ez most sem volt másképp. Moskát fantasztikusan és egyedien ír, a történeteivel máshol még nem találkoztam, de (egyelőre) nem nekem ír. Spoileres kibeszélő következik.

Dobálóztam itt olyan szavakkal, mint transz- és poszthumanizmus, ezeket szeretném egy kicsit jobban kifejteni, mielőtt ténylegesen rátérnék a Moskát regényre, mert úgy érzem, ezek tisztázása nélkül nem tudnám kellőképpen átadni, illetve hangsúlyozni, miért nyűgözött le annyira a regény, annak ellenére is, hogy nem mondanám azt, hogy kifejezetten tetszett. Ez csak egy bevezető, nem részletekbe menő gyorstalpaló lenne, semmiképp sem a teljességre törekvő bemutatása ennek a gyűjtőfogalomnak, vagy gondolkodásmódnak, ha úgy tetszik. Viszont a bejegyzés végén feltüntetek majd néhány tanulmányt, könyvet és cikket, amik segíthetnek elindulni a poszthumanizmus rögös útján azoknak, akik mélyebben elmerülnének a témában.

A poszthumanizmus egy viszonylag új, ellentmondásokkal teli gyűjtőfogalom, ami számos további irányzatot vagy „izmust” foglal még magába, köztük a transzhumanizmust és az animal studies-t, amiket itt részletesebben kifejtek majd, mint a regény szempontjából legfontosabbakat. Azért mondom, hogy ez egy ellentmondásokkal teli fogalom, mert – a többi gondolkodásmód és diszciplína jelenlétéhez képest – egy viszonylag friss, még nem teljesen feltárt vagy akár elterjedt kutatási területről van szó, így még vannak egymásnak ellent mondó, szembehelyezkedő elméletek és tanulmányok. Amiben azonban mindegyik irányzatról elmondható, hogy a humanizmus, az emberiség utáni világban keresi az ember helyét, feszegeti az ember határait, valamint elveti, dekonstruálja azokat az elméleteket és gondolkodásmódokat, amik az embert teszik a világ középpontjává és uralkodójává, azaz az antropocentrikus gondolkodást. A poszthumanizmuson belül talán a transzhumanizmus az, amit a legtöbbet kutatnak, vagy amihez a legtöbbet hozzászólnak a tudósok. Ebben a gondolkodásmódban érdekesen keveredik a ráció és egyfajta optimizmus. Kutatói nem vetik el teljesen az ember felsőbbrendűségét, csupán arra mutat rá, azt keresi, hogyan lehetne még inkább tökéletesíteni, vagy továbbfejleszteni. Itt nem csak a science-fiction alkotásokból már jól ismert cyborgokra gondolhatunk, bár, ez sem elvetendő példa, hanem egy olyan transzhumán állapotra, ami meghaladja a klasszikus humanizmus, például a dualizmusok elhagyásával (férfi-nő, ember-állat stb.).

Ami azonban Moskát Anita regénye kapcsán is súlyos kérdésként felmerült és rendre visszatért, az a spekulatív poszthumanizmus, ami leginkább arra a kérdésre keresi a választ, hogy meddig tolható ki az ember fogalma, pontosabban meddig vagy mikortól tekinthető valami embernek, emberinek, mikor illetnek meg valakit/valamit az emberi jogok és bánásmód? Moskát regényében ez különösen erős hangsúlyt kap, az ember-állat fajzatai, kimérái jogi képviselői és kampányai során. August, a fajzatok egyik szószólója és képviselője, aki már majdnem az első teremtés hullám óta küzd az őket megillető jogokért és bánásmódért az egyik legtökélesebb fajzat (nem véletlenül, de erről majd később), aki embernek adja ki magát, s egészen addig el is hiszik róla, hogy ember, amíg be nem vallja, hogy egyébként nem. August karaktere élesen járja körbe a humánum fogalmát, keresi, hol kezdődik és meddig tart, de végül az olvasóra bízza a válasz keresését.

A harmadik, Moskát regényében megjelenő poszthumanista gondolkodásmód, az animal studies, ami nevével ellentétben, nemcsak olyan kérdésekkel foglalkozik, mint az állatai jogok vagy éppen az állatok antropomorfizációja, hanem a természet és kultúra, vagy a tudomány és a nem tudományok kapcsolatai. Emellett előszeretettel elemzi és dekonstruálja azokat a falakat, határokat is, amiket magunk köré felhúztunk, és ami az emberségünket, humanista tudatunkat körbeveszi. Kizárásos alapon keresi azokat a tulajdonságokat, viselkedésformákat, amik még beleférnek az emberségbe, s azt, ami már meghaladja vagy éppen ellentmond neki.

Persze, minden itt megemlített gondolkodásról, elméletről hosszasan lehetne még írni/beszélni, de ezt meghagyom azoknak, akik komolyabban foglalkoznak vele, én tanulmányaim és kutatásom alatt is csak a felszínét kapargattam, egyszerűen azért, mert felkavar és olyan társtudományok ismerete is szükségeltetik vagy legalábbis hasznos hozzá, amik nagyon távol állnak tőlem. Moskát ebben a tekintetben „előnyből” indul, biológusként ugyanis sokkal jobban rálát ezeknek a kérdéseknek a részleteire, és jobban meg tudja ragadni, ábrázolni őket, vagy éppen dekonstruálni, ahogy itt is tette. De a kis irodalomelméleti kitérő után térjünk is rá a regényre.

A történet szerint a kétezres évek elejét egy új Teremtés-hullám rázta meg, ami kezdetben gyorsabban, majd egyre lassulva állatok százezreit, vonta be egy karamellára emlékeztető anyaggal és ruházta fel őket emberi vagy a kevésbé jól sikerült teremtések esetén, emberibb külsővel és gondolkodással. Egyfajta felgyorsult evolúciós hullámként is tekinthetünk a történtekre, ahol az emberek genetikai állományától nagyon távol eső állatfajok is hirtelen, karokat-lábakat, arcot növesztettek és képessé váltak az emberre jellemző kognitív, problémamegoldó gondolkodásra, tanulásra, a legtöbb esetben még a beszédre. Amikor bekapcsolódunk a regénybe, akkor az első Teremtésen már régen túl vagyunk, több év eltelt, és az emberek, nemzetek kész akciótervvel rendelkeznek a fajzatokra vonatkozóan. Helyzetük így sem a legjobb, alig kapnak több jogot vagy szabadságot, mint egy állatkerti látványosság, és bár már (jobban) tudnak kommunikálni az emberekkel, ki tudják fejezni a vágyaikat, félelmeiket, elvárásaikat, mégis a legtöbben gettókban tengetik a mindennapjaikat, a turisták alamizsnájára szorulva.

Kirill, az őzfajzat az egyik karakter, akin keresztül követjük az eseményeket, egy blogger, aki meséket, fabulákat gyűjt olyan fajzatokról, akik helyzete nem olyan rózsás, amennyire az emberi marketing azt bemutatja, vagy éppen olyan fizikai, érzelmi erőszak áldozatai lettek, ami ellen nem védi őket ténylegesen semmilyen törvény. Elnagyolt álmai, vágyai vannak egy olyan világról, ahol a fajzatok egyenrangúak lehetnek az emberekkel, de tényleges motivációval vagy tettrekészséggel nem rendelkezik. Ugyanakkor egyfajta mélységes megvetést és irigységet érez az emberek és némelyik fajzattársa iránt is, akikről úgy gondolja, több lehetősége lenne a kiteljesedésre, mint neki, mégsem kezdenek vele semmit. Kirill karaktere azért is volt számomra érdekes, mert folyamatosan történik vele, mindig az események sűrűjében van, mégsem csinál vagy derít ki ténylegesen semmit. Könnyen megvezethető és hiszékeny, a kapott információnak sem igazán jár utána, így a blogjában közzétett történeteknek is megkérdőjelezhető a valóságalapja és hitelessége. A fajzatok a Teremtés után egyfajta közösségi házba kerülnek, nevelőintézetekbe, ha úgy tetszik, ahol próbálják őket fél év alatt felkészíteni az emberekkel való együtt élésre, a gettó nyújtotta lehetőségekre (ezek problematikusságára később még visszatérek), itt találkozik Kirill a különböző mítoszokkal és legendákkal. A fajzatok kezdeti gyermeteg voltát mutatja, hogy az őzfajzat az összes olvasott mítoszt tényként, valós történetekként kezeli, és semmi nem tántoríthatja el attól, hogy másképp kezelje őket. Ezekben a mítoszokban keresi a választ arra, hogy a fajzatok teremtése hogyan mehetett végbe, mi volt a kiindulási alapja és hogy ki volt az Ő Teremtőjük. Spoiler, nem fog rá választ kapni, az olvasó is csak félig.

Kirill állandóan szembekerül Augusttal, a fajzatok jogaiért küzdő férfival, aki fajzat létére nagyon sokáig az emberek között élt és dolgozott, anélkül, hogy bárki gyanakodott volna a származására. Sikereihez hozzájárult, hogy ameddig ruhát viselt, senkinek nem tűnt fel, hogy nem teljesen ember. Tisztaságmániája és perfekcionizmusa szintén segítette abban, hogy a lehető legjobban át tudja venni az emberek viselkedési formáit, társalgási szokásait, vagy hogy párkapcsolatot teremtsen emberekkel. Kiáll és folyamatosan küzd a fajzatok/kimérák jogaiért, hogy egy szintre kerülhessenek az emberekkel, megveti a fajizmus minden megnyilvánulását is. Azért is helyezték őt Magyarországra, mert a fajizmus itteni magas szintje és a gettók megkérdőjelezhető állapotán úgy tűnt, csak Ő tud javítani. August azonban különbözik Kirilltől és a többi fajzattól, és ezt a különbözőséget nem is nagyon rejtegeti, illetve felsőbbrendű viselkedésében is gyakran megnyilvánul, hogy többnek, jobbnak tartja magát a többi fajzatnál. S ha nem is elkötelezetten, szenvedélyesen, de kötelességtudóan harcol a többi fajzat jogaiért és jobb életéért. Érdekes a karakterében, hogy bár elhivatott és magát is gyakran győzködi, mennyire érdekli őt a fajzatok élete, hogy mennyire segíteni akar nekik, nem tud meggyőzni az őszintesége, ahogy a regényben sem nagyon tud támogatókat szerezni. Viselkedése és munkája számító, elemző. Mindig mérlegel és latolgat, és annak megfelelően válaszol vagy cselekszik, hogy a legnagyobb haszna legyen belőle. Mivel Ő nem a Teremtés hullámokban keletkezett, hanem a rejtélyes Teremtő saját kimérájaként, így nem is teljesen tudja átérezni vagy megélni a többi fajzat helyzetét. „Testvéreivel” félig vadon, magukra hagyottan nőttek fel, csak néha-néha lépve kapcsolatba a Teremtővel. Viszont mivel közvetve hozzájárult a későbbi teremtéshullámokhoz és a rengeteg fajzat születéséhez, felelősséget érez irántuk, és értük cselekszik. Sokszor azonban elfeledkezik arról, hogy ami számára csak munka vagy diagramok egy kutatásban, az a fajzatoknak az életet vagy érzéseket jelent. A könyv zárlatára úgy tűnt, rádöbbent arra, hogy hiába a jószándék, a tetteinek így is vannak következményei és próbál változtatni a viselkedésén, önmagával szemben is elfogadóbbá válik. Végül felkarolja azokat a fajzatokat, akik a Teremtőhöz hasonló különleges erővel rendelkeznek, amivel további fajzatokat hozhatnak létre, ha szeretnének.

A Teremtés aktusa igazán egyedi a regényben: teljes mértékben szembemegy mindenfajta olvasói elvárással, és majdhogynem profán, teljesen hétköznapi módon mutatja be a Teremtés folyamatát, annak minden sikertelen naturalizmusával együtt. Az eredeti Teremtő, de később Pilar is megtapasztalta, hogy a sikeres Teremtés aktusához rengeteg sikertelen kísérlet szükséges, mire a kiinduló állati formákat át tudja alakítani mindenre kiterjedően emberire. Moskát ráadásul ezt teljes biológiai hitelességgel és pontossággal ábrázolja, így arról is egyértelmű képet kapunk, hogy mi és miért volt sikertelen. Ehhez hozzávéve a tudatot, hogy az állatok, amiken Pilar gyakorolt a fajzatok gyerekei voltak, vagy legalábbis a gyerekeiknek tekintették és akképpen kezelték őket külön bizarrá és groteszkké teszi az egész folyamatot. Mindenfajta bibliai tisztaság és szentségesség eltűnik a Teremtésből. Ugyanakkor megőriz valamifajta misztikumot, ami a regény egyetlen, ténylegesen (bio-)fantasy elemét adja: nem tudjuk, mi szükséges a sikeres Teremtés végrehajtásához. Az első Teremtő, August és testvérei „anyja” véletlenül fedezte fel a képességét, és kezdett el dolgozni első három, legtökéletesebb fajzatán, akik után nem is akart többet létrehozni. De ténylegesen nem tudjuk a nevén nevezni, mi okozza az átalakulást, vagy hogy az aránytalanságok ellenére, hogyan lehet egy ilyen átalakulás sikeres (pinty hogyan tud emberméretűvé nőni).

Ami még érdekes volt a számomra, hogy Moskát tényleg mindenre kiterjedően ábrázolta ezt a következő evolúció utáni világot: az országok összefogtak, hogy valamennyire áttekinthető és szabályozott legyen a fajzatok kezelése. Egyes országok fizetnek pl. Magyarország számára, hogy gondoskodjon a kimérákról, mások megoldják a határaikon belül, esetleg eltussolják a létezésüket. Kissé idealista a számomra a rendszer, hiába tartunk a sokadik teremtéshullámnál a regény kezdetekor, akkor is se hiszem, hogy legalább látszólag ilyen körülményeket teremtenének a fajzatoknak. Az a „nesze-semmi-fogd-meg-jól” hozzáállás viszont nagyon is ismerős, ami a nevelőintézeteket jellemzi: az újonnan felébredő fajzatok az első félévben szivacsként szívják magukba az információt és tudást, mégha a jelentésével, értelmével nem is mindig vannak tisztában. De félév még ilyen körülmények között is kevésnek tűnik, minden apró kihágásért pedig eutanázia jár, ami ennek fényében pedig elég extrém. Az általános tudás elsajátítása után nem kapnak semmilyen iskolára, tanulásra vagy szakmára való lehetőséget, így könnyen kihasználják és eltüntetik őket, amit még nem büntetnek olyan erősen, mint egy ember elleni bűncselekményt. A fajzatok feketepiaca pedig virágzik: emberszerű szerveik emberi átültetésre is tökéletesek, esetenként (mert nem elég tiszta az átalakulás) több szervük is van, mint egy embernek, vagy állati formájuknak. De az emberek perverz, erőszakos ösztöneinek kiszolgálására is könnyen felhasználják őket kezdeti naivitásukban és elköteleződésükben. Még olyan földalatti szervezetek is létrejöttek a gettóban, amik ezek ellen a visszaélések ellen dolgozik, egy fajzatok irányította, a fajzatokért extrém módon elköteleződött csoport, akik szélsőséges módszerekkel küzdenek az emberek túlkapásai ellen, a diplomáciai út helyett az erőszakot választva inkább.

Összességében egy érdekes regénnyel találkozunk, ami a poszthumanista irodalom egyik mintapéldánya is. Sok minden más is keveredik benne: kicsi bio-fantasy, science-fiction, még a múlt század weird fictionjei is felsejlenek, ezért lehetetlen is lenne egyetlen műfaj keretei közé szorítanunk. Egy valóban egyedi és a magyar fantasyben is egyedülálló regényről van itt szó, ami a műfaj rajongóinak és kutatóinak megkerülhetetlen. Moskát Anita lendületes, de lényegretörő írásmódja pedig még azoknak is megkönnyíti az olvasást, akik a poszthumanista elemekért annyira nem rajonganak. És bár vannak apró hiányosságok a történetvezetésben, vagy a karakterek felépítésében, ezek nem zavaró mértékűek vagy hiányérzetet keltőek, inkább az olvasói szabadságra és képzelőerőre bízza ezeknek a kérdéseknek a tisztázását, de nem olyan mértékben, ami az igénytelenség vagy hiányosság érzetét keltené. Az egyetlen ok, amiért csak három csillagot kap tőlem, mert a test ez a fajta naturalista de- és rekonstrukciója tőlem igen messze áll, kényelmetlenül érzem magam tőle, de azt hiszem, pont ez is a regény célja. Így az olvasó is megkérdőjelez olyan univerzális kérdéseket, amiket tényként kezel, többek között azt, hogy meddig tart az ember(i)ség és mikortól lesz valami más. És hogyan kezelnénk, ha hirtelen a háziállatunk emberszerűvé változna.

Értékelés: 3/5

A könyv elérhető a kiadó honlapján: Irha és bőr

Könyvadatlap:

Szerző: Moskát Anita

Kiadó: Gabo Kiadócsoport

Oldalszám: 608

Kiadás éve: 2019

És az ígért lista (a teljesség igénye nélkül) a poszthumanizmushoz:

Horváth Márk, Lovász Márk, Nemes Z. Márió, A poszthumanizmus változatai, Prae, 2019.

Donna J. Haraway, Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980-as években, Replika, 2005/51-52, fordította: Kovács Ágnes.

David Roden, Humanizmus, transzhumanizmus és poszthumanizmus, Helikon, 2018/4, fordította: Kereszthury Dóra.

Francesca Ferrando, Poszthumanizmus, transzhumanizmus, antihumanizmus, metahumanizmus és az új materializmusok, Helikon, 2018/4, fordította: Lovász Ádám, közrem.: Bartha Ádám.

Nemes Z. Márió, Ember, embertelen és ember utáni: a poszthumanizmus változatai, Helikon, 2018/4.