És el is érkeztünk Carissa Broadbent War of Lost Hearts sorozatának befejező részéhez, a Mother of Death and Dawnhoz. Mint ennél a sorozatnál megszokhattuk már, egy (amennyire csak lehetséges) rövid összefoglalóval kezdem a kritikát, és utána térek rá majd rá a tényleges elemzésemre és kritikámra. De annyit már most elmondhatok, hogy ha eddig nem szerettem volna Broadbentet és a stílusát, akkor ezzel a sorozattal meg vett volna kilóra. De már a Nyaxia koronáinak (eddig megjelent) részeit is a szívembe zártam, bár ott még nem teljesen békültem ki a ténnyel, hogy el kellett búcsúznom Orayától és Raihntől, mint főszereplőktől. De vissza erre a sorozatra. Broadbent elkövette a lehetetlent és egy olyan lezárást adott ennek a trilógiának, ami kellően teljes, minden kiterjedő és mindenki számára jól megérdemelt volt. Nem volt hiányérzetem, nem éreztem igazságtalannak vagy becsapottnak magam, akár a karakterek helyett is, és Broadbent úgy varrta el a szálakat, hogy azok a végén egy tökéletes, teljes és hiánytalan képet adtak ki a végén. És végre, végre nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne még egy könyvre, novellára, valamire, hogy a lyukakat még kitöltse. Na, de minden további időhúzás nélkül jöjjön a cselekmény összefoglalója.
Egy igencsak kétségbeesett helyzetbe csöppenünk bele: elválasztották egymástól Tisaanah-t és Maxet, és egyelőre úgy tűnik, nincs is megoldás a problémáikra. Maxet fogvatartják Ilyzath-ban, ahol szinte semmire nem emlékszik egy visszatérő, értelmetlennek tűnő szimbólumon kívül, miután Tisaanah elszakította a kapcsolatot közte és a tündekirály között, valamint olyan elnyomott és félig elfeledett emlékek foszlányain kívül, amik fájdalmas látomások képében kínozzák, még olyankor is, amikor egy kis békére lelne. Ha mindez nem lenne elég, Nura majdnem mindennap maga elé citáltatja, hogy próbáljon nem létező információt kiszedni belőle, és még csak a mágiájához sem tud fordulni, mert egy kegyetlen módszerrel, tetoválások tucatjával borították be a testét, hogy megkössék minden erejét. Tisaanah minden erejét bevetve próbálja őt kiszabadítani, de Reshaye elvesztése után a mágiája lappang, korábbi erejét sem tudja megidézni. Végül aztán Sammerin és Ishqa segítségével kieszelnek egy kockázatos tervet, hogy megmentsék a férfit kilátástalan helyzetéből. Tisaanah varázsereje stabilizálódik annyira, hogy át tudjon törni a börtön védelmén annyi időre, hogy valahogy kihúzzák onnan Maxet, megtalálva annak a köteléknek a maradékát, ami összekötötte őt Reshaye-el, és ami valamilyen mértékben még hozzáférést adott a számára a tünde erejéhez. Azonban amikor már jóra fordulnának a dolgok, felbukkannak Nura emberei, hogy megakadályozzák a szökésüket, de az utolsó pillanatban felbukkan Max egyetlen életben maradt testvére, Brayan, és kihúzza őket a csávából. Brayan nem tud arról, Maxnek milyen szerepe volt a családjuk kiirtásában, így egyelőre igen lelkesen segít nekik a szökésben, és Max talpra állításában. Viszont egy kulcsfontosságú információ is felszínre kerül, aminek jobb lett volna titokban maradnia Nura elől: Max megmaradt erejének valós mélységei.
Mindeközben Aefe - Reshaye - ötszáz év óta először ébred fel saját testében, amit egyedül Ő irányít és senki más, abban az emberektől rejtett városban, aminek felépítéséért és fenntartásáért Caduan annyit küzdött. Aefe azonban közel sem annyira izgatott vagy boldog új helyzete miatt annyira, amennyire arra Caduan számított. A több száz évnyi szenvedés és kiszolgáltatottság nem múlt el nyom nélkül felette, s ahelyett, hogy jól megérdemelt békére és pihenésre lelt volna végre, Caduannak más tervei vannak, amikben Aefe-nak is kulcszerepet szán. A tündekirály ugyanis az emberek teljes eltörlését látja az egyetlen járható útnak, és Aefe a bosszú és a Caduannak való megfelelési kényszer között őrlődik.
Tisaanah és társai módot keresnek arra, hogy segítsenek Maxnek fizikailag és mentálisan is helyrerázódni, de ehhez szükség van arra, hogy a lány és a férfi mágiája újra összekapcsolódjon azon a mélyebb szintre, ami Reshaye miatt csak rájuk jellemző, és ami aztán olyan szinteken is összeköti őket, amire egyikük sem számított, s most már életük végéig megosztják a mágiájukat és az érzéseiket is, ami talán olyan következményekkel jár majd, amire egyikük sem áll készen. Versenyt futnak az idővel, hogy megakadályozzák Caduant abban, hogy egyesítse a megmaradt tündeházakat és Nurával is, aki mindent elkövet, hogy olyan fegyvereket hozzon létre, mint Reshaye és hogy hatalmát megszilárdítsa, rákényszeríti a tanácsot, hogy Ara főparancsnokává nevezzék őt ki, és korlátlan hatalommal rendelkezzen politikailag is. A három erő aztán egy végzetes csatában feszül egymásnak, ahol egy darabig úgy tűnik, Caduan fog felülkerekedni. Nura azonban inkább folyamodik olyan, tiltott eszközökhöz, amik sötétségük miatt őt is felemészthetik, minthogy hagyja, hogy Caduan kerekedjen ki győztesként. Tisaanah és Max is majdnem odavesznek. A véres és kilátástalan küzdelemnek aztán Aefe vet véget, aki végre rádöbben, Caduan milyen határokat lépett át és szabályokat szegett meg, hogy őt visszahozhassa és megvívja a háborút. Képes annyira legyengíteni a férfit, hogy aztán Max bevihesse a végső csapást, végezve nemcsak vele, de Aefe-val is. A hosszan elhúzódó csata mindenkit kimerített és megtört: Nurát száműzik, hogy többé ne árthasson senkinek, a tündék pedig visszatérnek korábbi földjeikre, törékeny, de ígéretes békét kötve az emberekkel, Max és Tisaanah pedig megkapják a jól megérdemelt, boldog befejezésüket, bár életük végéig a testükön fogják viselni ennek az árát.
Jó, nyilván lehetett rá számítani, hogy ez sem lesz egy nagyon rövid összefoglaló, de hát Broadbent sem aprózza el a dolgokat, s minden karakternek, eseménynek megadja azt a teret és időt, amire szüksége van. Kicsit talán túlságosan is, tekintve, hogy a sorozat főszereplői elvileg Tissanah és Max voltak, de már kicsit a másodikban és a harmadikban még inkább úgy éreztem, hogy kicsit eltolódott róluk a hangsúly, vagy csak menthetetlenül élvezem a tragikus szerelmi történeteket a Rómeó és Júlia óta, de kifejezetten beszippantott Caduan és Aefe története. Nagyon vártam, mikor kerülnek végre ők sorban a mesélésben, még akkor is, ha Tisaanah és Max is nagyon a szívemhez nőttek, de az Ő kapcsolatuk, minden fájdalom és küzdelem ellenére is valahogy tündérmesei volt, olyan, amiről már az első pillanatban tudtam, teljes bizonysággal, hogy jó vége lesz és hogy a szerelmüket semmi nem rengetheti meg. Furcsán hangozhat, de valószínűleg ezzel jár, ha ennyi romantikus fantasyt olvas az ember, előbb-utóbb felveszi a ritmust és azokat a jeleket, amik előrevetítik, ha egy pár megmarad. Tisaanah és Max ilyenek voltak, és a kapcsolatuk oda került a mentális listámon, ahol Gideon és Gwen kapcsolata is az Időtlen szerelemből. Emiatt néha kicsit furcsa volt az olvasás, mert egyszerre élveztem az egészet és nem akartam, hogy vége legyen, nagyon is tudni akartam, hogyan fog lezárulni a történet, és mi fog történni legközelebb. Mindig nehezen fejezek be olyan sorozatokat, amik olvasása ennyire magával ragadott, vagy amik egy olyan világban és karakterekkel játszódik, aminek én is szívesen a részese lennék, vagy akikkel szívesen ülnék le egy tábortűz mellé és beszélném meg a gondjaimat, a mágia működését (hátha jobban megértem a sztatogramokat) vagy csak élvezni valami tipikusan tábortűz mellé illő vacsorát, amit remélhetőleg nem nekem kell levadászni. Ilyen hatással voltak rám Broadbent karakterei, mert földhöz ragadtak, nem tökéletesek, sem viselkedésben, sem megjelenésben, nem mindig azt mondják, amit kell és nem is olyan gazdagok, hogy a világot megvehetnék, ha szeretnék. Nem rajonganak túlságosan a politikáért, de megteszik, amit kell, mert segíteni akarnak és nem azért, mert erre születtek és ezt várják el tőlük. Nem éreztem rajtuk azt, hogy az összes elképzelhető igény és elvárás kielégítésére faragták ki őket a könyvmolyok archívumaiból, hogy az izmaikon fát lehessen hasogatni, a tekintetükkel vetkőztessenek és olyan módon játszanak az ember testén, hogy megkérdőjelezzék még azt is, amiben addig biztosak voltak. Nem, ennek a trilógiának a szereplői mind rendelkeznek a maguk traumáival, sebeivel és szorongásaikkal. De ott vannak egymásnak, beszélnek a problémáikról és támogatják egymást a nehéz helyzetekben. Sammerin egy olyan üdítő, nyugodt pont volt mindegyik részben, aki nemcsak a többi szereplő, de az én félelmeimet is nagyon szépen el tudta simítani, és akit tényleg receptre írnék fel mindenkinek, aki hajlamos túlgondolni a dolgokat, és a semmi rágódni újra és újra, amíg már teljesen az őrületbe nem kergetik magukat.
A cselekmény mindezekkel együtt is pörgős volt, sok politikai játékkal, amik annak ellenére is reálisnak tűntek, hogy tündék és mágusok között zajlott, miközben egy három oldalú háborút próbálnak egymással megvívni a szereplők. Folyamatos volt az ármánykodás, amit nem a nagyobb jó vagy a bosszú miatt hajtottak végre az emberek, hanem egyszerűen azért, mert pénzügyileg ebből meríthettek a legtöbbet, ami talán nem annyira romantikus egy indok, de mindenképp érthető. Emiatt a háború lezárása egy kicsit elsietettnek tűnt Aefe önfeláldozásával és a hirtelen kötött békével. A korábban annyira hangsúlyos és középpontba emelt rabszolgák sorsa is igencsak a háttérbe szorult az egész könyv alatt, néha bukkannak csak fel a feszültségteremtés érdekében, de a fő fókusz alapvetően két felé osztódik: Caduan és Aefe, valamint Tisaanah és Max között. Mindenhol titkok és eltemetett múlt rejtőzik, amiket fel kell kutatniuk és elő kell ásniuk ahhoz, hogy megkaphassák azt a befejezést, amire szükségük van.
Tissanah valósággal lubickol abban a szerepben, amit mindig is szeretett volna magára venni, hogy azok hangja legyen, akiket senki nem hall és lát meg. Mélységes együttérzésével és tettvágyával nagyon is logikusnak hatott, hogy a háború leteltével és a törékeny béke beálltával iskolát alapít és az emberek életét segíti. És ami külön tetszett, mert annyira kevés helyen látom, hogy Ő és Max adtak időt maguknak, hogy kiélvezzék a kapcsolatukat, a nyugalmat, amiért annyit küzdöttek, mielőtt a családalapítás mellett döntöttek volna. Olyan furcsa szokott lenni számomra, hogy rengeteg romantikus fantasyben, a halhatatlan (!) karakterek fél- egy év együttlét után (ami inkább többször, mint kevesebbszer tele van szakításokkal vagy akadályoztatásokkal, háborúkkal és legalább egyikőjük ideiglenes halálával) belevágnak a gyerekprojektbe és aztán a kispadra kerülnek a szülői felelősség leplébe burkolva, hogy a korábbi mellékszereplőknek adjanak teret. Általában ezt egy ne túl kifinomult, esetenként tiszteletlen megoldásnak is tartom, hiszen lehet úgyis nézőpontot váltani, hogy teljesen lenulláznák a korábbi főszereplők erejét vagy jelentőségét. Broadbent viszont ad nekik időt, hogy gyógyuljanak, kiteljesednek és akkor vállalják a gyereket, amikor azt nem a kétségbeesés és a következő nap bizonytalansága táplálja, hanem a teljesség iránti vágy. És Tisaanah nagyon is megérdemli, hogy mindent megkaphasson, amire csak vágyott és segíthessen mindazoknak, akiken szeretett volna. Képes volt mindent feláldozni Max és Ara jólétéért, és hogy segíthessen a megmarad a tündéknek, nem azért, hogy bármilyen hatalmi-politikai előnyre tegyen szert általuk, hanem mert egyszerűen Nura és Reshaye után ezt érezte helyesnek. Egy sokkal határozottabb, céltudatosabb Tisaanah-t láthatunk már ebben a részben, nem azt a kicsit naiv, de a világ jóságára nyitott fiatal lányt, aki semmi mással, mint az álmaival érkezett egy ígéret és új élet reményében. Szerencsére, a rengeteg szörnyűség ellenére sem vesztette el báját és jóságát, de már egyáltalán nem naiv, és ahogy korábban a fellépéseit, most a hadi terveket dolgozza ki a rá jellemző precizitással. Izgalmas volt végigkövetni az útját és fejlődését a három részen keresztül és látni, ahogy egy érett, erős nővé nő fel, aki minden szörnyűség, fájdalom és kegyetlenség ellenére is, amit átélt, képes volt megőrizni a kedvességét és a szeretetét az után az ország iránt, ami aztán mindent megadott neki, ami után vágyakozott.
Szegény Max annak a történetszálnak lett az áldozata, ami azért még itt is egy kicsit kellemetlenül érintett, a memóriavesztés. Az amnézia, az egymásra találás Tisaanah-val, a testvérével és Sammerinnel mind egyszerre voltak szívmelengetőek, hiszen ebből is látszik, mennyire egymásnak vannak a lánnyal rendeltetve, Max szinte azonnal beleszeretett megint, és Sammerinnel is olyan mélyre nyúlik a barátságuk, hogy még az elveszett idő ellenére is majdhogynem ugyanott folytatják, ahol abbahagyták, mielőtt Max börtönbe került volna. De ami egy kicsit különlegesebbé tette a férfi amnéziáját, hogy valamilyen szinten tudatos volt a részéről. Tudta, hogy visszaszerezheti az emlékeit, ha sikerül az a szertartás Tisaanah-val, ugyanakkor, ha a konkrét emlékek nem is, de a fájdalom megmaradt utánuk. Érdekes kérdéseket is feszeget ezzel, hogy fájhat-e olyasvalami, amire nem emlékszünk, vagy hiányozhatnak-e azok az emberek, akiknek már nem tudjuk felidézni a mosolyát? Max nem feltétlenül tudja megfogalmazni ezeket a kérdéseket, de a választ megtalálja rájuk, amikor végül utat enged az emlékeit gátoló gátnak, hogy teljes értékűen tudjon részt venni a végső csatákban. Brayan, az egyetlen életben maradt rokona is értesül végül arról, hogyan veszett oda a családjuk többi része, aminek részletei addig jótékony homályba borultak. Nem tudja összeegyeztetni a testvérét, akinek megmentéséért mindent kockára tett, a Reshaye által megszállt és irányítás alá vont könyörtelen gyilkossal. Persze senki sem tudja a halálukért annyira hibáztatni Maxet, mint Max. És szerintem valahol megnyugvást is lelt a tudatban, hogy legalább az utolsó életben rokona végre tud minden részletet, és többé nincsenek titkok kettejük között. Max is élete végéig viselni fogja a testén és a lelkén azokat a sebeket, amiket Ara és a varázslók szövetsége miatt el kellett szenvednie, de az a korai megkeseredés és cinizmus, ami az első részben jellemezte Tisaanah hatására enyhül, és szolid szarkazmussá alakul, ami még mindig igencsak illik személyiségéhez. Nem kaptunk sok bepillantást a gyerekvállalás körülményeibe, de a fejemet tenném rá, hogy jobban meg volt rémülve az első gyerek érkezésétől, mint Tisaanah - valószínűleg a másodiktól is.
Caduan és Aefe, a sorozat Rómeó és Júliája már egy kevésbé tündérmesei befejezést kapnak. Aefe több száz évet szenvedett az emberek kezei között és hiába adta neki Caduan a testét és egy biztonságos otthont, legalábbis azután, hogy a személyes bosszúhadjáratában kivette a részét. Nagyon sajnáltam a lányt, mert egész életében nem tapasztalt mást csak fájdalmat, szenvedést és azt, hogy mások kihasználják az ereje, a szépsége vagy a befolyásolhatósága miatt. Annyira kétségbeesetten vágyott arra, hogy szeressék, hogy tartozzon valahova, hogy nem tudott nemet mondani senkinek, bármennyire is ütközött az a személyes moráljaival és érzéseivel. És kicsit meg is utáltam Caduant, amikor alig hogy visszahozta azt a nőt, akit állítólag annyira szeretett, akit ötszáz éven át keresett és akiért mindent feláldozott, mindent felépített, már egy háborúba dobja. A karaktere tökéletes példája annak, hogy a gyűlölet csak még több gyűlöletet és fájdalmat szül, míg az végül teljesen felemészt minket is, nemcsak azokat, akiket el akarunk pusztítani. És Caduan addig feszítette a húrt, és a mágiájuk olyan határait lépte át, amiket nem kellett volna, és amik végül megfosztották a boldog jövőtől, amit a szeretett nővel tölthetett volna. Szó szerint belülről emésztette őt fel a bosszú. Aefe talán soha nem lelt volna nyugalomra, ha a férfi mellett marad, mindig lett volna egy újabb csata, egy újabb sérelem, amit meg kell bosszulni. Kötve hiszem, hogy valaha megbékélt volna mindazzal, ami történt vele, míg Reshaye-ként létezett (mert azt életnek nem lehet nevezni), ahogy azokat a dolgokat sem élte volna túl, amiket abban az állapotban elkövetett mások ellen, amikor nem maradt más a számára, amibe kapaszkodhatott volna, ami összeköti őt a valósággal, mint a harag. A halál, elmúlás megadta végre neki azt a nyugalmat, amire olyan kétségbeesett szüksége volt, és megpihenhetett. Önfeláldozásában viszont megadta másoknak a lehetőséget arra, hogy mindezt megtalálják azok, akiket még nem emésztett fel teljesen a harag és a bosszúszomj.
Összességében egy alaposan felépített világot és megtervezett cselekményt kapunk, ahol mindenki találhat olyan karaktert, akivel azonosulni tud, vagy aki miatt izgulhat. Az egyik ilyen, szegény Moth, akit egyszer sem tudtam megemlíteni, mert akkor már tényleg nagyon elnyújtottam volna ezeket a bejegyzéseket. Maradjunk annyiban, hogy míg mestere, Sammerin a nyugalom szigete volt majdnem minden alkalommal, amikor felbukkant, addig Moth egy kis humort és felüdülést hozott a háború és a rabszolgaság kegyetlen jelenetei között. A történet nagyon tetszett, egyedi és bonyolult mágiarendszerrel rendelkezik, alaposan felépített és jól kihasznált világgal, és Broadbent írásmódja is végig céltudatos és lényegretörő maradt, miközben megadta a karaktereinek és a cselekménynek a teret a fejlődésre és a felnövésre. Fantasy rajongóknak kötelező, és ha minden igaz, akkor jövőre már magyarul is elérhető lesz a sorozat első része. És mivel elfogult vagyok az eredeti külföldi borítók mellett, nagyon remélem, hogy itthon is azokat fogják átvenni. Így nagyon örülök, hogy itthon is elérhető lesz majd a szélesebb olvasó közönségnek is, mert minden fantasy rajongónak, különösen a Niaxya kedvelőinek kötelező darab.
Értékelés: 5/5
A könyv a magyar megjelenésig elérhető az írónő oldaláról mindenféle formátumban: Mother of Death and Dawn
Megjegyzések
Megjegyzés küldése