Gareth Rubin: Homokóra - Kritika

Igen nagy várakozással kezdtem neki ennek a könyvnek, s mint oly sok más embert, engem is elsősorban az ragadott meg benne, milyen különleges a kivitelezése, a feje tetejére állítható könyvvel, és a történettel, amit mindkét irányból lehet olvasni, úgymond „fejtől-lábtól”. A forma persze nem újdonság, már a XIX. században is jelen és népszerű volt az olvasók és kiadók körében. Kezdetben az egyházi szövegek, Bibliák nyomtatásában volt elterjedt, az 1900-as évek közepén pedig már főleg a filléres science-fiction és fantasy könyveket adták ki, általában két szerző munkáját egy könyvben vagy egy szerzőtől két különböző alkotást. Napjainkra, ha jól tudom, Kanadában számít még a legelterjedtebbnek, a két hivatalos beszélt nyelv miatt, mert ilyen módon megelőzhető, hogy bármelyik nyelvet is „felsőbbrendűnek” állítsák be a nyomtatáskor. De Európában és a hazai piacon is egy egészen elfeledett, elhagyott kötési módról beszélhetünk, ezért nem is lehet meglepő, hogy amikor Gareth Rubin könyve berobbant a könyvpiacra, egyből mindenki erről kezdett beszélni, s nagyon sokan szerették volna megtapasztalni, a Homokóra-effektus gyakorlati működését. Spoileres kibeszélő következik.

A könyv kék oldala az 1800-as évek Angliájába, annak is egy elhagyatott, babonákkal és szokásokkal teli kis szigetére kalauzol minket, ahol egy fiatal orvos, Simeon Lee elvállalja hirtelen megbetegedett rokona otthoni ellátását a gyors és bőséges fizetés ígéretében. Oliver Hawes rejtélyes betegségben szenved, ami gyorsan emészti fel egészségét és ép elméjét is, és megrögzötten hiszi, hogy az üvegbörtönbe és a családi házban bezárva tartott sógornője, Florence a felelős, aki valami boszorkányos módon mérgezte őt meg, miután a testvérével (Florence férjével) már végzett egy borgőzös veszekedés közben. Simeon páciense gyógyítása helyett sokkal izgalmasabb feladatot talál hát magának, és a nyakába veszi a feladatot, hogy felderítse Florence bebörtönzésének körülményeit, amire segítségére lesz unokatestvére különös, tête-bêche könyve, aminek egyik fele a naplója, megfordítva azonban egy jövőben játszódó történetet kapunk az 1930-as Amerikájából, ahol egy különös család egy üvegházban él…

A Homokóra piros oldala a feltörekvő színész, Ken Kourian történetét meséli el, aki nagy reményekkel, de annál kevesebb lehetőséggel érkezett Kaliforniába. Szerencséje azonban fordulni látszik, amikor megismerkedik Oliver Tooke-kal, a fiatal és tehetséges íróval, nem mellékesen a kormányzó fiával, aki segít Ken karrierjének elindításában. Ken már kezdi elhinni, hogy élete irányba állt, amikor egyik este holtan találja Olivert, és a rendőrség öngyilkosságként könyveli el az esetet, Ken gyanúi és tanúvallomása ellenére is. Oliver testvérével úgy döntenek az ügy végére járnak, és megkeresik, ki akarhatta megölni a különc, de jámbor írót. A gyanú lassan a Tooke család titkai felé terelődik, amiket Oliver frissen kiadott tête-bêche könyvében teregetett ki, amiben egy bizonyos Dr. Simeon Lee történetét meséli el…

Igazából a múltról szól, aminek saját akarata van. Tisztázni akarja, ami történt. Talán fizetni akar a bűnökért. Mindig ez a múlt célja. Befalazhatja, kő alá temetheti, vagy elsüllyesztheti a mocsárban, de legfeljebb egy kis időt nyerhet...

A történet így összefoglalva nagyon jól hangzik, hiszen nem egyszerűen egy tête-bêche-ről beszélhetünk, hanem könyvekről a könyvben, és két történetről, amik folytonosan találkoznak, összefonódnak és szétválnak, hogy tovább bonyolítsák a cselekményt. Félig-meddig egy olyan krimire számítottam, amiben van egy kicsi játék az idősíkokkal, a karakterekkel és a helyszínekkel is, esetleg kiderül, hogy a Kék Könyv az valójában Oliver története, ahogyan azt Ő a nagyapjától hallotta (aki nem más, mint Dr. Simeon Lee, mielőtt Amerikába telepedve fel nem vette volna a Tooke nevet). Vagy olyan tükörvilágokra, amik megmutatják azt, ami a másikban nincsen benne, tekintve, hogy a helyszíneink is milyen éles kontrasztot alkotnak egymással: a sötét, hideg és barátságtalan essexi Anglia, szemben a mindig meleg és párás, lehetőségekkel és emberekkel teli Kaliforniával. De végül sajnos egyiket sem kaptuk meg. Amit helyette kaptunk, az egy kihasználatlan lehetőségekkel teli, túlbonyolított, ellenben kriminek kicsit gyenge történet, felületes helyszínekkel és karakterekkel, könnyen kikövetkeztethető, de túlmisztifikált fordulatokkal és olyan kapcsolódási pontokkal, illetve egymásra utalásokkal, amik néhol egyenesen értelmezhetetlenné tették számomra két felet.

Én kronológiai sorrendben olvastam a könyvet (bár kérdés, mennyire beszélhetünk itt kronológiáról), tehát a Kék Könyv volt az első. Nem olvastam előre semmit a könyvről, azt se nagyon tudtam, miről fog szólni, mert az szerettem volna, hogy a rejtélyeket és ezt a különös kötési formát minden előzetes befolyás nélkül ismerhessem meg, így tesztelve úgymond, mennyire lehet sikeres egy ilyesfajta elbeszélés. Utólag belegondolva, azt hiszem, ez volt a jobb ötlet, mert ha a Piros Könyvvel kezdek, akkor rengeteg minden előre kiderült volna a másik oldalról, és akkor az lett volna kevésbé érdekes és magával ragadó. Illetve, ha a Pirossal kezdek, valószínűleg nem is ragadott volna meg annyira a történet, mint így. Mert az essexi rész szerintem kellően felépített és követhető volt, legalábbis a cselekmény és a rejtélyek tekintetében, a karakterekre már kevesebb ideje és tere maradt Rubinnak. Florence bebörtönzésének különössége és rejtélyes körülményei egy olyan titok volt, amiről rögtön lehetett sejteni, hogy olyan családi viszályokat fog a felszínre hozni, amiket jobb lett volna nem megbolygatni. Mégsem tudtam nem nehezményezni azt, mennyire nem akarja Florence, hogy megmentsék. Simeon nagyon hamar és nagyon egyszerűen le tudta volna zárni a nyomozását, ha a nő egyszerűen megmondja neki, hol találja Hawes tiszteletes naplóját, és csak akkor kezd kutakodni, ha valamit szeretne alátámasztani. Ehelyett a nő szánt szándékkal hátráltatja az orvost a nyomozásában és utána még ki is gúnyolja érte, mennyire nem jut semmire. Ami az addigi karakterábrázolására tekintettel furcsa volt Florence-től, mert egy erős, szókimondó és határozott igazságérzettel rendelkező nőként volt egészen addig ábrázolva, aki mégis keresztbe tesz saját magának, csak azért, hogy okosabbnak tűnjön.

Ami aztán mégis jobb irányba billentette a mérleget, az Hawes naplója volt, az első könyv a könyvben. Ebből hamar megtudjuk, hogy a vidéki tiszteletes közel sem élt olyan istentisztelő és -félő életet, mint amilyet a gyülekezetétől elvárt vagy amilyenről nekik prédikált. Különös, perverz kettős életet élt, de minden elkövetett bűn alól felmentette őt meghasadt elméje, ami egy bűnevő új személyiséget teremtett. Elkövetett aljasságait így a saját szemében nem Hawes követte el, hanem az a különös férfi, akit csak Ő látott és hallott, és akit Ő próbált megállítani, de sosem járt sikerrel. Ráadásul ez a napló annak a különös könyvecskének az üres felébe van elrejtve, ami egy 1930-as évekbeli, csupa üvegből készült házban játszódik, ami csak a Homokóra piros fele lehet. De ezekre az eseményekre semmilyen módon nem reflektálnak a karaktereink, sem a Kék, sem a Piros könyvben, ami így egy nagyon erős hiányérzetet és megválaszolatlan kérdéseket hagyott maga után. Hiszen hogyan is kerülhetett oda ez a könyvecske, amiben ennyire pontosan leírják azt a házat? Vagy ennek hatására építette meg évtizedekkel később kaliforniai otthonát Simeon Tooke? A mérgezés kérdése egy darabig valóban rejtélyes volt, és csak találgatni tudtam, hogyan lehet valakit megölni egy nem kimutatható méreggel úgy, hogy a gyanúsított végig be volt zárva egy üvegbörtönbe, de ennek a megoldása egy kicsit túl hamar és túl egyértelműen ütötte fel a fejét, ezért ezt is jóval a leleplezése előtt ki lehetett következtetni. Viszont még a rejtélyek és a szinte folyamatosan felbukkanó holttestek, vagy éppen a tipikus, gótikus hangulatú, angol krimikre jellemző hangulat sem tudta megteremteni azt a feszültséget, ami azért egy kriminél elvárható lenne. A feszültség érzetét csak abban a tehetetlenségben éreztem, hogy a főszereplőn és rajtunk kívül mindenki tud mindent, de senki nem mond semmit, hogy megőrizzék a kétes családi becsületet.

A karakterek a történet rövidsége miatt igen felületesen voltak ábrázolva, az egyetlen személy, akit kicsit jobban megismerünk pont a haldokló Hawes. Simeon elbeszéléséből ismerhetjük meg a történetet, de sok minden nem áll össze, vagy éppen hirtelen túlságosan is jól alakul a számára. Gondoljunk csak bele, elég komoly pénzügyi problémákkal küzd Londonban, orvos létére még rendes lakásra sem futja neki, és kétségbeesetten keres támogatókat a kutatásához, aztán hirtelen felbukkan egy nagyon gazdag haldokló rokon, aki rá hagyja minden vagyonát. És azért valljuk be, nem sokat foglalkozik haldokló rokonával, nem viszi túlzásba a kezeléseket vagy hogy egyáltalán foglalkozzon vele. Mellette a legtöbbször csak hagyja, hogy sodródjon az eseményekkel, és hiába talál nyomokat, nem mindig követi őket következetesen vagy kellő elszántsággal ahhoz, hogy elég alaposan a végükre járjon. És amikor rá is jön, hogy Florence birtokában van a legtöbb és legfontosabb információ, mégsem próbál meg felszínes érdeklődésen több időt tölteni és információkat kiszedni belőle. A Piros Könyv ismeretében pedig utólag még jobban megkérdőjeleztem Simeon valódi szándékait Hawes-el kapcsolatban, tekintettel arra, hogy a tiszteletes öröksége nélkül nem lett volna képes elindítani a saját vállalkozását és átköltözni a családjával Amerikába. Már amennyiben hihetünk Oliver későbbi történetének és Simeon Lee megegyezik Simeon Tooke-al. Florence-t még ennyire sem ismerhetjük meg, legalábbis azt a nőt, akivé vált több éves bezártság után vált. Vad, védelmező énjét megismerhetjük a visszaemlékezésekből. De a két rész közül még mindig ez tetszett jobban, mert ez minden hiányossága ellenére is kiad egy teljes, egyben értelmezhető történetet, amit a tête-bêche egyik jellemzője.

A Piros Könyv öt évtizeddel később, a második világháború egyre erősebb fenyegetésének árnyékában játszódik, ahol bár már érezni a közeledését, még mindenki reménykedik benne, hogyha nem néz oda, akkor nem fog valósággá válni. Ken egy kissé naiv, tervek és tényleges motiváció nélküli karakter, aki csak sodródik az eseményekkel, reménykedve, hogy nem fogják magukkal ragadni a hullámok (néhány esetben szó szerint). A véletlen sodorja őt Oliver Tooke társaságába, és egyből leveszi a lábáról Oliver egyszerre fesztelen, de távolságtartó stílusa. Oliver megtestesíti a harmincas évek újgazdag értelmiségét, aki egyszerre a társadalom kivetettje, de kétségbeesetten vágyik arra is, hogy tartozzon valahova. Persze a Piros Könyv végére megtudjuk, honnan ered ez az elveszettség érzése, és a végén mihez vezetett az egész. Elképzelni sem tudom, hogyan tudta feldolgozni érzelmileg, hogy a saját apja tüntette el a testvérét és ültette őt a helyébe, hogy megőrizze a családi tekintélyt. Ez már az orvosi etika és a politikai imázs felépítésének a kérdését is súrolja. Oliver a könyvében dolgozta fel a családja titkait, és nagyapja történetét összemosta a sajátjával, így utólag teljesen átértelmezteti velünk mindazt, amit a Kék Könyvben olvashattunk, vagy úgy vágtunk bele az olvasásba, hogy volt egy elképzelésünk az ottani eseményekről és végül egy teljesen más történetet kaptunk, mint amire számítottunk. A nevek és karakterek összemosása egy kicsit bonyolulttá teszi, hogy utólag visszabontsuk a két történetet és egyenesbe rakjuk a szálakat, és még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jól sikerült dekódolnom a dolgokat.

A karakterek itt is igen elnagyoltan voltak ábrázolva, Oliver volt az egyetlen, akivel egy kicsit is kapcsolódni tudtam, persze annak hamar vége szakadt. Ken és Coraline minden mélységet mellőznek, de összekapcsolja őket, hogy mindketten meg akarják találni Oliver gyilkosát. Kissé megmagyarázhatatlan bizalmat éreznek egymás iránt, és Coraline rendelkezik mindazzal az anyagi forrással, amire szükségük van a földrészeket átívelő nyomozásukhoz, ami végül elvezeti őket az essexi Homokóra-ház felégetett romjaihoz, és ahhoz a titokhoz, ami miatt Oliver megírta a könyvét. Ken közben folyton gyanúba keveri magát, ami a második alkalom után mér eléggé komikusan hatott, hiszen mindig csak annyi volt a mentsége, hogy rosszkor volt rossz helyen. Valahogy mégis sikerül felderíteniük a Tooke család titkait és bűneit, és szembesíteni Oliver gyilkosát a tetteivel és válaszokra bírniuk őt. A Piros Könyv közvetlenül ezután ér véget, azzal az ígérettel, hogy a kaliforniai Homokóra-ház se bírta tovább az igazság súlyát, és végül megrepedt a súlya alatt.

Összességében a könyv nem tudott felérni az elvárásaimhoz. Mint írtam, kronológiai sorrendben haladtam, így nekem tartogatott a Kék Könyv is elég sok meglepetést, de beszéltem olyanokkal, akik fordított sorrendben kezdték, s mind egyet értettek abban, hogy a Piros rész túl sok mindent spoilerezett a Kékkel kapcsolatban, így azt már nem tudták maradéktalanul kiélvezni, volt, aki be sem fejezte azt a részt emiatt. Illetve sok elvesztegetett potenciált is találtam a könyvben, mind a két oldalról. Hawes kettős élete, ami rezonál Oliver Tooke életének kettősségével és a hovatartozás hajszolásával. Illetve érdekesnek találtam, hogy egy kritika vagy értékelés sem említette meg azt a tényt, hogy a tiszteletes és az író is az Oliver nevet kapta, ami valószínűleg nem abból ered, hogy Rubin nem talált már másik nevet egyikőjüknek, hanem hogy Oliver valahogy azonosulni tudott a tiszteletessel. Van egy olyan elméletem, hogy Tyrone, akit a tiszteletes megbomlott vagy skizofrén elméje hozott létre, hogy a bűnevőjeként tevékenykedjen, egyben azt a személy is megtestesíti, aki Oliver életét is beárnyékolta, míg mindent meg nem kérdőjelezett, amit tudni vélt. Érdekes párhuzam volt, hogy Florence is megjelent mindkét könyvben, s mindkét alkalommal a mentális állapotára hivatkozva, bezárva és elfeledve találtak rá. Voltak tehát érdekes összefüggések a két történet között, amiket minden bizonnyal nagy munka volt ilyen módon összeegyeztetni, de a sok naplóbetét, a csak egyszer említett, de nem kifejtett kis jelek, és sok elvarratlan szál miatt kezdetlegesnek is éreztem, mintha még csak az első verzióját olvastam volna, amire még vár egy kis utómunka. Kriminek nem volt túl erős, de felidézte a régi amerikai bűnügyi filmek hangulatát, ami plusz pont, az essexi résznél azonban nagyon erős volt Agatha Christie és Sir Arthur Conan Doyle hatása. Kicsit sajnálom, hogy az első tête-bêche élményem nem ért fel a várakozásaimhoz, de remélem, hogy a nagy érdeklődés hatására jobban visszatér a köztudatba ez a forma, és gyakrabban találkozhatunk még vele.

Értékelés:

Karakterek: 3/5

Cselekmény: 3,5/5

Nyelvezet, atmoszféra: 4/5

Összesítve: 3,5/5

A könyv elérhető a kiadó honlapjáról: Homokóra

Könyvadatlap:

Szerző: Gareth Rubin
Eredeti cím: The Turnglass
Kiadó: Európa Kiadó
Fordította: Dési András György
Oldalszám: 512
Kiadás éve: 2024