Gyerekkori kedvenceim

 Úgy döntöttem, ideje egy kis újításnak, hogy ne mindig csak a tömény, bő lére eresztett kritikák és ajánlók között lehessen nézelődni, könnyebb legyen azoknak is csemegézni, akik egyelőre nem biztosak a következő olvasmányukban, vagy akár kihívásokhoz keresnek könyveket. Ezért egy új sorozat indul, terv szerint minden pénteken, amikor összeszedek néhány könyvet, könyvsorozatot valamilyen jellemző, tematika, szín van címke alapján -  ezek lesznek az én kis könyvcsokraim 💕

Az első ilyen csokor, mint ahogy a bejegyzés címe is utalt rá, azok a kedvenc vagy nagy hatással bíró sorozatok lesznek, amiket 10-14 éves koromban olvastam, de esetenként később is visszatértem hozzájuk, akár azért, hogy nosztalgiázzak kicsit, akár azért, mert az írásmód időtállónak bizonyult és nem csak (nem, nem számoljuk ki) régebben, de még mindig képes lekötni vagy találok benne olyasmit, ami különlegessé teszi őket, vagy olyan univerzális mondanivalója van, amit korosztálytól függetlenül bármikor lehet olvasni.

Az első ezek közül Madeleine L'Engle Időcsavar sorozata, ami nem az ajánlott olvasási sorrendben szerepel a képen, hanem abban, ahogy én olvastam, aminek egészen egyszerű oka van: csak így tudtam őket kikölcsönözni akkoriban a könyvtárból. Emiatt akkoriban kifejezetten sokkoltak az olyan kifejezések, mint a hiperkocka, amit minden szereplő olyan természetességgel és magabiztossággal emlegetett, főleg Charles, hogy kifejezetten lemaradottnak éreztem magam. Aztán szerencsére fellépett Meg is a színtérre, aki kicsit segített mindig képbe kerülnöm. Inkább a benyomások, mint a tényleges cselekmény maradt meg az emlékezetemben, az első találkozásom egy olyan sorozattal, ami a science fiction elemeihez legalább annyira hozzányúl, mint a fantasyhez, amiben a tudomány jól megfér az unikornisok mellett, ami kisebb sokk volt a Harry Potter után, de nagyon élveztem. S nagyjából öt perce fedeztem fel, hogy van negyedik-ötödik része is a sorozatnak, ami nem tudom, hogy nem tűnt fel soha, de ennek köszönhetően valószínűleg ebbe a világba is visszatérünk majd még és vagy egyben, vagy kötetenként érkezik majd hozzájuk egy részletesebb bejegyzés is.

Az Árnyak prófétája sorozattal érdekes a viszonyunk, amit talán az össze-vissza kiadások is tükröznek. Mindegyik rész más méretben, kötésben és állapotban van meg, a harmadikat most elő se tudtam túrni a polcaim mélyéről, egyszer talán majd előkerül. Itt is csak a benyomások maradtak meg inkább, pedig tudom, hogy többször is olvastam mindegyik részt, ami az első teljes sorozat volt, amit csak úgy, mindenféle alkalom vagy esemény nélkül kaptam a szüleimtől, ami hatalmas dolog volt a számomra. Az nagyon megmaradt, hogy a fantasy elemekkel átszőtt vallásos téma túlsúlya nem tetszett, noha voltak olyan elemei, amik ezeken áttörve meg tudtak ragadni és fenn tudták tartani a figyelmem. És ez volt az első sorozat, aminél nem élveztem kifejezetten a történetet, mert az annyira nyomasztó, sötét és esetenként szomorú volt, hogy főleg az Égbolt-sárkány olvasása helyenként egyenesen kellemetlenné vált. Talán pont ezért hagyott bennem ennyire mély nyomot és ezért tértem vissza hozzá többször, hogy rájöjjek és megértsem, mit találtam benne kellemetlennek, mi érintett olyan rosszul benne. Aztán rájöttem, s ennél a kijelentésnél tessék figyelembe venni, hogy viszonylag fiatalon, talán kicsit korán is olvastam ezeket a könyveket, ami úgy mutatta be az egyházat, mint egy fanatikus kegyetlen intézményt, ami egy kicsit megrengette akkori pici világomat. Azóta örülnék, ha csak ennyi kegyetlenségről tudnék. Tehát ez nem egy kellemes, de mindenképp tanulságos olvasmányélmény volt, ami igencsak felnyitotta akkoriban a szememet.

Nem lehet nagyon meglepő, hogy Bartimaeus ismét felbukkant, hiszen néhány évente szeretem újra olvasni a sorozatot, amikor már nem emlékszem annyira a részletekre, a kedvenc dzsinnünk briliáns visszaszólásaira és terveire, lassan kialakuló és ambivalens barátságára Nathaniellel. A lábjegyzetes megoldás emiatt a trilógia miatt vált kedvencemmé, és azóta is csak egy helyen találkoztam vele, nem is olyan régen, Jay Kristoff Örökéjénél. Bartimaeus és Nathaniel története gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szórakoztató lehet, így akár család olvasmánynak is tökéletes, de azoknak a túlkomoly felnőtteknek is üdítő lehet, akik még nem veszik kellően komolyan a gyerekeket a környezetükben. Eredetileg azért vettem kézbe a sorozatot, mert még komoly elvonási tüneteim voltak a Harry Potter után, ami nem meglepő módon nagyon régóta és nagyon sok, különböző életszakaszon átsegített már, s ami előbb-utóbb, de saját sorozatot fog kapni itt is, mert immár nemcsak rajongói, de kutatói álláspontból is nagyon sokat foglalkoztam vele, egy viszonylag hosszú tanulmányban. De visszatérve Stroudhoz, az fogott meg benne elsősorban, hogy brit és varázslók vannak benne, aztán Bartimaeus meggyőzött, hogy sokkal több is van benne, mint amire először számítottam. 

A Hohlbein házaspár könyveit is a könyvtárban ajánlották nekem, ahol eredetileg a Sárkányvölgyet kezdtem el, ami nagy szívfájdalmamra sosem volt hiánytalan náluk, csak az első rész volt meg nekik, könyvesboltokban pedig nem találtuk meg őket. Miután azt már rongyosra olvastam, akkor tértem át a Genezisre, ami aztán egy olyan úton indított el, amit nem láttam előre. Ebben a korszakban szerettem Anthony Horowitz ifjúsági könyveit is Alex Riderrel, a gyerekkémmel, így a Genezisben akkoriban Harry, a privát katona volt a kedvencem, majd néhány évvel megint elővettem, és még mindig Ő volt a kedvencem. Nem lehet nehéz párhuzamot vonni a kedvenc fiatalkori karaktereim és a felnőttkori kedvenceim között, de hát mit lehet tenni, mellettük biztos nem unalmas az élet. A Genezis is kicsit a fantasy és a science fiction határán mozog, szokatlan helyszínekkel a jégtáblák rejtekében elhelyezkedő meteorológiai állomással, és a luxusjachttal, amit rejtélyes teremtmények támadnak meg. Főszereplőink egy lázadó tinédzser fiú, aki nehezen viseli a szülei és a világ társaságát, valamint egy fiatal lány, különleges fehér hajjal, aki teljesen néma, de annál akaratosabb, ha valamire elhatározta magát. Hogy jönnek ide a privát katonák, mint Harry? A meteorológiai állomás kutatói bérelték fel őket, ami igencsak különös egy olyan helyen, ahol látszólag az elemek okozzák a legnagyobb veszélyt, ami ellen nem érnek sokat a puskák és a kések. A rejtélyek így azonnal felütik a fejüket, és csak a harmadik rész végére kaphatunk meg minden választ. Pici spoiler szükséges hozzá, miért volt ennyire jelentős a sorozat, ami nem más, mint Nyarlathotep felbukkanása. Az a Nyarlathotep, H. P. Lovecraft munkásságából. Így természetesen egyenes út vezetett ahhoz, hogy a horror mesterének munkásságát is behatóan megismerjem, Nyarlathotep után kutatva.

Ezek voltak hát gyerekkorom kedvenc kötetei, a még koraibb mesekönyveket nem számítva. Egyértelmű, hogy már itt is a fantasy volt a kedvencem, emiatt Thomas Brezinát és Rowlingot okolom. Sok minden persze nem került fel erre a listára, biztos rengeteg olyan is van, amire már nem is emlékszem. De nem is a teljességre való törekvés volt a célom, hanem néhány olyan kiemelése, amik sokáig elkísértek vagy mély benyomást tettek rám. Remélem mások is találnak köztük maguknak vagy másoknak olvasnivalót.