Kerstin Gier: Időtlen szerelem trilógia - Sorozatértékelő

Vannak az életemben olyan könyvek, amiket én csak „lélekápolónak” nevezek, de biztos vagyok benne, hogy másnak is van legalább egy olyan könyve, amihez vissza-visszatér, ha egy kis nyugalomra, nosztalgiára, vagy csak egy kedves, tragédiáktól és fájdalomtól mentes könyvet/történetet szeretne olvasni. Saját magamon megfigyelve még nem tudtam teljesen megállapítani, mitől függ, hogy valami bekerül-e nálam a lélekápoló kategóriába vagy sem, előre semmiképpen nem tudom megállapítani, olvasás közben szokott így alakulni. Az biztos, hogy eddig olyan művekre vonatkozott, amik nem minden tekintetben tökéletesek, vannak a történetépítésben és a karakterekben is hibák, hiányosságok, de ezekkel együtt is tudja gyakorolni a lélekápoló hatást. Az egyik ilyen könyvről már volt itt szó korábban (Elise Kova Alku a tündekirállyal), most egy sorozatot hoztam, ami már közel egy évtizede tud a megmentésemre sietni, ha magam alatt vagyok, vagy úgy érzem, semmit nem tudok olvasni, semmi nem köti le eléggé a figyelmemet. És mivel az évek megfigyeltem, hogy csak akkor igazán hatásos, ha mindhárom részt elolvasom, ezért most egy kevés spoilert tartalmazó sorozatértékelő következik.

A sorozat pedig nem más, mint Kerstin Gier Időtlen szerelem trilógiája, ami két fiatal időutazó egymásra találásáról és szerelméről sor, az egyik kedvenc városomban Londonban. Gwendolyn Shepherd egyik napról a másikra döbben rá, hogy Ő örökölte a család időutazógénjét, nem pedig az unokatestvére, ahogy arra mindenki számított, és ezért neki kell a nagyképű, főnökösködő Gideon de Villiers-vel visszautazni a múlba, hogy az időutazók társasága alapítójának időt és teret átfogó, nagyszabású tervének a részleteit segítsen megvalósítani. Gwendolyn édesanyja azonban nem bízik meg sem a grófban, sem a de Villiers család tagjaiban, és lánya is átveszi ezt a bizonytalanságot, amikor úgy érzi, kellemetlenül sok figyelmet kap a gróftól, illetve, hogy Saint Germain titkol előlük valamit. Kénytelen hát a rejtély végére járni barátnője és más, váratlan segítők társaságában, hogy leleplezzék, mit is jelentenek a kecskerímben írt, különös próféciák, a kronográf különös hatalma és Gwen nagynénjének látomásai. És persze a szellemek, amiket Gwenen kívül senki sem lát.

A történet túlnyomórészt tehát a megjelenésekor még oly népszerű iskolai, gimnáziumi keretek között játszódott, Gwen a maga tizenhat évével a tipikus „főhősnői korban” volt, míg Gideon néhány évvel idősebb nála, ami szintén gyakori fogása volt a korai young adult regényeknek (mert ezek akkoriban annak számítottak, később tolódott csak kicsit feljebb az életkor). A történet abból a szempontból egyedinek számít az időutazós történetek között, hogy bár van egy speciális gép, ami segíti főhőseinket, hogy visszautazzanak az időben, egy átlagember számára használhatatlan lenne, mert az időutazók vére az, ami a kronográfot működteti. Minden egyes időutazót egy saját drágakő képvisel a gépben, és az időpontot, amire vissza szeretnének utazni a legkülönfélébb naptárak és számrendszerek szerint kell rajta beállítani (ami valószínűleg fontoskodásnak tűnhet, és meggyőződésem, hogy az is), és ha önmagában a létezése még nem lenne elég rejtélyes, egy továbbit hordoz magában. Jóslatok szólnak ugyanis arról, mi történik, ha minden időutazó vére belekerül a gépbe, de az igazságot senki sem tudja. Saint Germain azonban létfontosságúnak tartja, hogy a kör bezáruljon, mert állítása szerint az eredmény nem csak a társaság, hanem az egész emberiség javát szolgálja majd. Ráadásul a géppel nem lehet a végtelenségig visszautazni, csak nagyjából addig az időszakig, amikor az első utazó megszületett, és előre felé se működik, a jövőbe senki nem tud vele utazni. Magának az időutazásnak a mondhatni szokásos szabályai vannak: nem avatkozhatnak bele a múlt eseményeibe, nem keresztezhetik a saját életüket és nem árulhatnak el az emberek jövőjéről semmit nekik, mielőtt az megtörtént volna. Ami viszont egy érdekes fordulat volt, az az első könyv elején megjelenő spontán időutazások, amikor kiderült, hogy Gwen örökölte az időutazó gént. Amíg nem használhatja a kronográfot a napi elapszálásokra, addig Gwen néhány óránként rövid ideig tartó ugrásokat tapasztalt az időben, amik a legváltozatosabb időkbe repítették őt vissza. Ez természetesen nem veszélytelen, hiszen megfelelő információ és felkészülés nélkül könnyen olyasmit árulhatott volna el, amit abban a században még nem tudtak, vagy csak a ruhái, megjelenése, beszédmódja árulhatja, hogy máskorból érkezett. Valamint még a géppel irányított ugrás sem jelenti azt, hogy korlátlan időt tölthetnek a múltban (milyen jó is lenne egy hét nyaralás egy másik évszázadban), mert az komoly fizikai mellékhatásokkal is járna rájuk nézve. Így Gier törekedett azért arra, hogy az időutazás cseppet sem újkeletű témájába újdonságokat hozzon, és ne teljesen ugyanazt a történetet mesélje el, mint előtte már sokan, néhány apró módosítással.

A karaktereire ez sajnos már nem teljesen volt igaz, Gwen kezdetben a tipikus középiskolás főszereplőnk, aki nem túl jó tanuló, nem feltűnően szép vagy okos, nincsenek olyan hobbijai, amik megkülönböztetnék őt a többiektől, röviden szólva, Gwen átlagos, az elején igencsak felszínes, néhány esetben egyenesen önző. De tizenhat éves, akinek fogalma sem volt, hogy egy napon Ő lesz az, aki család örökségét beteljesíti és időutazóként teljesíti egy rég halott gróf utasításait. Így érthetetlennek tartom, hogy miért is várná el tőle bárki, különösen Gideon, hogy ugyanolyan háttértudással rendelkezzen a történelemről, nyelvekről, politikáról és különböző táncokról, mint Ő vagy Charlotte, akit Gwen helyett neveltek erre a feladatra. Így a lány egy nagyon is átlagos, valóságos fiatal a könyvek elején, akit jobban érdekel a barátnőjével töltött idő, mint a következő röpdolgozat, és akinek még nincsenek világos céljai az életére vonatkozóan, s ez így is van rendjén. Az elején kicsit éretlennek tartottam, de valamelyik újraolvasásnál rájöttem, hogy valószínűleg hasonlóképpen reagálnak, ha egész életemben háttérbe szorítottak volna, hogy az unokatestvérem lehessen a középpontban, s mindenfajta előzetes félkészítés nélkül kerülnék bele egy évszázadokat átívelő titok felderítésébe. Ráadásul mindenfajta tényleges támogatás és rengeteg számonkérés, elvárás és sértegetés közepette. Abban biztos vagyok, hogy se akkor, se mai fejjel nem lennék képes olyan (látszólag) nyugodt és udvarias maradni, mint Gwen tette elég sokáig. A második résztől pedig Ő is tudatosabban próbált felnőni a feladathoz, jobban felkészülni az egyes küldetésekre és jobban kiállni saját magáért is, nem csak sodródni az eseményekkel. Így igen, néha éretlen, néha gyerekes, de ez azért van, mert még fiatal, éppen csak kijött gyerekkorból, egy lehetetlen helyzetbe kerülve. De ha az ember túllendül ezen, akkor azt is észre lehet venni, mennyire sok mindent hajlandó feláldozni azokért, akik fontosak a számára, hogy bátor, vagy legalábbis megpróbál bátran viselkedni akkor is, amikor nem érzi magát annak. Emellett igaz, hogy a száraz tények, mint a politika, történelem nem az erősségei, a józan paraszti esze nagyon is éles, jó terveket tud kitalálni.

Gideon vele szemben minden, ami Gwen nem: határozott, tehetséges a zene és az irodalom terén, mindent tud a múlt századok történelméről, hatalmi viszonyairól, társalgási és viselkedési szokásairól, ráadásul mindezt szemtelen kecseséggel és könnyedséggel adja elő. És ha mindez nem lenne elég, rendelkezik egy természetes, rosszfiús bájjal, ami (Gwen legnagyobb bánatára) állandóan leveszi a múlt század özvegyeit és nem annyira tiszta jellemű nőit. Gwen rosszallása ellenére azonban a fiú vele szemben nem viselkedik annyira udvariasan és kifinomultan, mint mindenki mással, hanem pimasz, szókimondó és kritizáló stílusát részesíti előnyben, előszeretettel köszörülve a nyelvét a lány hiányosságain. S mindezt csupán azért, mert előítéletes a fiatal gimnazista lányokkal szemben, akiket mind éretlennek és komolytalannak tart (minden előzetes tapasztalat nélkül, csupán filmekre és könyvekre alapozva a véleményét). Így persze kettejük állandó súrlódásai elkerülhetetlen, de igencsak szórakoztató részei a sorozatnak. Gideon mentségére szóljon azonban, hogy a Villiers család titkos társaságának közepén nőtt fel, egészen kiskora óta, fiúiskolákban végzett és magántanulóként folytatta az iskolát utána, hogy a naponta szükséges elapszálásai ne legyenek túlságosan feltűnőek másoknak. És a lehető legrosszabb korban lett rá erős hatással Saint Germain grófja is, amire majd később még visszatérek. De Gideon is képes arra a fajta önkritikára és változásra, amire Gwen, csak a lány megfelelő ösztönzésére volt rá szüksége, és arra, hogy a lány és az anyja megkérdőjelezzenek mindent, amiben egészen addig hitt. Összességében egy tankönyvi YA férfi főszereplő, bár egy fokkal azért kézzelfoghatóbb, és nem jellemzik azok a már majdnem klisés tulajdonságok, amik a későbbi YA regényekben rendre felbukkannak.

Amivel nem voltam kibékülve, az a felnőtt karakterek ábrázolása. Ami régen szórakoztató volt, az mostanra inkább rosszallást váltott ki, esetenként egyenesen idegesített. Valószínűleg ez az a része, amiből ki lehet nőni, vagy egyszerűen csak jobban merem kritizálni a könyveket, mint régebben, de igencsak igazságtalan a felnőttekkel Gier a trilógia mindegyik részében. Nem tudom, hogy ezt milyen mértékben torzítja az, hogy Gwendolyn elbeszéléséből tájékozódunk, és ez esetleg valamilyen mértékben torzítja azt, ahogy a körülötte levő felnőtteket látja, különösen azokat, akik a titkos társaságban állandóan borsot törnek az orra alá, vagy nem ismerik el az igyekezetét és fejlődését. Mivel nincs arra utaló jel, hogy Gwen eltorzította volna a többi szereplő viselkedését, így inkább abból  indulok ki, hogy Gier szándékosan ilyenre alkotta meg őket, hogy egy kicsit jobban meg tudja ragadni a fiatalabb korosztály tetszését, hiszen abban a korban levő fiataloknak szól (én is ebben a korban olvastam először), amikor annyival okosabbnak gondoljuk  magunkat a felnőtteknél, úgy érezzük, ők semmit nem értenek mindabból, amin keresztül megyünk, és hogy mennyire világrengető dolog, hogyha a kedvelt fiú végre észrevesz minket vagy ha a kedvenc színésznőnknek új filmje jön ki. Emiatt a legtöbb mellékszereplő kicsit esetlen, kidolgozatlan és éretlen. Senki nem veszi észre, mennyire igazságtalanok Gwennel, amiért olyat várnak el tőle, amit esélye sem volt megtanulni vagy elsajátítani, és annak ellenére, hogy mindannyian, akik a társaságban dolgoznak a legjobb (privát) iskolákba és képzésekre jártak, tehát elméletileg rendelkeznek a szükséges kritikai készségekkel, mégsem kérdőjelezi meg egyikük sem, egyszer sem a gróf szándékait vagy eszközeit. Hiszen az Ő szemszögükből nézve egy több száz éve halott ember kívánságait lesik, mint egy messiást, akivel évekig egyáltalán nem, vagy csak az egyetlen élő időutazó közvetítésével, leveleken keresztül tudnak kommunikálni. Legjobb tudomásuk szerint a gróf semmilyen módon nem tudja ellenőrizni, mennyire pontosan követik az utastásait, vagy éppenséggel megtorolni, ha nem tesznek mindennek eleget. Így mindig is érthetetlennek tartottam, miért hajlandóak követni olyan utasításokat is, amik akár a társaság és az időutazók leleplezéséhez járulhatnak hozzá. Az egyik ilyen, hogy Gwennek kettő napja van felkészülni az első találkozásra a gróffal, vagy az utána következő összejövetelekre, bálokra, ami még akkor is teljesen logikátlan döntés, ha megbízunk valakiben, de Gideon és a társaság többi tagja szó és kritika nélkül elfogadják a döntést.

Akiket szeretnek, sosem halnak meg igazán, mert a szeretet egyenlő a halhatatlansággal.

És ezzel el is érkeztünk a grófhoz, aki kezdetben csak egy enyhén szexista, öntelt, de művelt és túlbuzgó öregnek tűnik, akinek egy kicsit a fejébe szállt a saját fontossága, amit a társaság alapítása és a kronográf megalkotása generált. Mivel azonban a viselkedése az akkori társasági normáknak teljes mértékben megfelel, egészen elbűvölőnek mondható, így Gwen is kezdi megkérdőjelezni az anyja ítélőképességét a grófot illetően, amíg a férfi félreérthetetlenül meg nem fenyegeti és együttműködésre nem kényszeríti őt. Így mégiscsak Saint Germain lesz a kicsit megfoghatatlan gonosz a sorozatban, akinek ki kell deríteni a titkait és terveit, hogy a főhőseink túléljék. A nyomozást persze hátráltatja, hogy Gideon és Gwen néha összevesznek és próbálják kideríteni, hányadán is áll a kapcsolatuk. Ez erősen hátráltatja őket abban, hogy kiderítsék, mire is készül valójában a gróf, és a nyomozásukat még inkább megnehezíti, hogy időről-időre felbukkan az előző két időutazó is, akik egyszer már elárulták a társaságot. A gróf pedig kiállhatatlansága ellenére is fantasztikus stratéga, aki elég alaposan kitervelte a tervét ahhoz, hogy egészen a legvégéig ne lehessen sejteni, mi lesz a végjáték. Emiatt egy kicsit elsietettnek éreztem a lezárást, úgy éreztem, Saint Germain elkapkodta a dolgokat, mert végül csak elfogyott a türelme és képtelen volt kicsit tovább várni, vagy csak feltételezni, hogy két gyerek le tudja majd őt leplezni.

A sorozat más hiányosságokkal is rendelkezik és az időutazás sok aspektusa nincs tisztázva, így azért sok kérdésem maradt még utána is, pl. mi történik akkor, amikor egy terhes időutazó visszaugrik az időben? Elég hangsúlyos volt, hogy semmilyen élő dolgot nem vihetnek magukkal az utazásokra, s ott van a harmadik részből James esete is… Illetve kíváncsi lennék arra, hogyha gyerekkorukban nem „aktiválódik” az időutazógén, akkor vajon időskorukra deaktiválódik majd, hogy legyen néhány nyugodt évük is? Sosem tudjuk meg, mi minden tanult Gideion és Charlotte a misztériumórákon és hogy mihez fog majd kezdeni a társaság Saint Germain uralma nélkül. Azt megtudhattuk, hogy rengeteg fontos és titkos tudás birtokában vannak, és beépültek az ország, ha nem a világ legtöbb fontos intézményébe és társaságába, de vajon mennyire etikus ennyi tudáson ülni anélkül, hogy azt megosztanák mindenki mással is. Illetve sok elvarratlan, tisztázatlan szál is van még Gwen és Gideon körül, csak mellékesen megemlített, de sorsfordító információk képében, amire csak rátesz egy lapáttal az, hogy a kapcsolatuk még igencsak gyerekcipőben járt, amikor ezek fényre kerültek. Arra is nagyon kíváncsi lettem volna, miért csak tizenkét időutazó van (a tizenkét hónap miatt, vagy az óralapon levő tizenkét szám miatt, hogy így utaljon az idővel való kapcsolatukra? A tizenkét zodiákus jegy után?) és van-e olyasfajta eleve elrendeltetés Gwen és Gideon kapcsolatában, amivel jelképesen bezárják a kört?

Tehát van benne néhány elvarratlan szál és megválaszolatlan kérdés, ami miatt még szükségem lett volna néhány fejezetre vagy egy kicsit másfajta epilógusra, esetleg egy kicsit több előzmény a társasághoz és az időutazókhoz nemcsak az a néhány feljegyzés és levél, ami a fejezetek elején szerepelt. De ezekkel együtt is ez a sorozat valamilyen lélekápoló hatással van rám minden alkalommal, amikor olvasom. Az adok-kapok a főhőseink között, Gwen különleges képessége és a regények humora mindig megfognak, emellett soha nincs benne egy unalmas vagy laposabb pillanat, mindig történik valami, ami miatt nem tudom letenni a könyvet. És Gier nagyszerű helyszíneket alkot, így bár csak London néhány utcáját és házát láthatjuk, mégis sokkal többnek és nagyobbnak tűnik, mert azt a kevés helyet is úgy alkotja meg, hogy sokkal nagyobbnak és fontosabbnak tűnjön, mint amilyen valójában. Minden épületet, amiben járunk áthat a múlt és a titokzatosság, ami csak arra vár, hogy felfedezze őket két kíváncsi időutazó.

Értékelés:

Karakterek: 4,5/5

Cselekmény: 4/5

Nyelvezet és atmoszféra: 4,5/5

Összességében: 4,5/5

A sorozat elérhető a kiadó honlapján: Időtlen szerelem

Könyvadatlap:

Szerző: Kerstin Gier

Eredeti cím: Liebe geht durch alle Zeiten

Kiadó: Könyvmolyképző könyv webáruház | Biztos tipp, hogy olvass egy jót!

Fordította: Szakál Gertrúd

Kiadás éve: 2010, 2011, 2012