Hannah Nicole Maehrer: A Gonosz Tanítványa - Kritika

Folytatódik is a sor Hannah Nicole Maehrer sorozatának folytatásával, A Gonosz Tanítványával, ami sok mindenben hozta az első részben megismert stílust és cselekményt, pár dologban felülmúlta, néhány esetben azonban elmaradt az első rész mögött. És bár még mindig rabul tudott ejteni a világ és a karakterek (főleg Kingsley), de nem tudtam annyira elveszni és belefeledkezni a történetbe, mint az első alkalommal. Spoileres kibeszélő következik.

A történet ott folytatódik, ahol az első abbamaradt, a Gonosz megmentése szerencsére nincsen túlgondolva, hanem egy logikus, jól felépített tervvel viszonylag hamar, egészen az elején kiszabadul, így Maehrer megkímélt minket egy túlságosan is elnyújtott és túlbonyolított mentőakciótól vagy azok sorozatától. Viszont utána nagyon sokáig nem tudtam teljesen eldönteni, hogy mi is ennek a résznek a tétje, mi akar a cselekmény lenni, mire kell figyelni, mi történik éppen, egyszerűen csak sodródtam az eseményekkel, akárcsak a karakterek. Nem volt egy jól felvázolt, átlátható és érthető története, cselekményszála a könyvnek, amit egy darabig el tudott rejteni azzal, hogy inkább a már megismert főszereplőinkre, valamint a kicsit jobban előtérbe helyezett mellékszereplőkre koncentrált, az Ő érzéseikre, hátterükre és jellemfejlődésükre, de még ez se ér semmit, ha nincsen egy cselekmény, ami köré tudnak ezek fonódni. És ezt az alapot nagyjából csak a könyv felénél találja meg, legalábbis én ekkkor éreztem először azt, hogy végre nem csak sodródunk és véletlenszerű irányokba megyünk, ahol talán találunk egy olyan információmorzsát vagy pletykát, esetleg rég elveszett rokont, amin/akin keresztül tovább mehetünk, vagy éppen visszatérhetünk a kiindulási pontunkra, ahol nyilván nem kaptunk minden szükséges információt. Kicsit kaotikus, néhol követhetetlen volt így nekem a könyv egy része, bár sok minden kárpótolni tudott azért. Viszont helyenként úgy éreztem, feleslegesen túl is vannak bonyolítva bizonyos szálak (pl. Evie édesanyjának halála vagy az a rejtélyes prófécia, amit Trystan kapott, és ami miatt se veled-se nélküled a kapcsolata Evie-vel). De aztán arra jutottam, valószínűleg ilyen lehet Evie mellett létezni, vagy vele utazni, sose tudhatjuk, mi lesz a következő lépés vagy mi az a szál, amiből aztán a következő gondolat, célállomás születni fog, röviden, ilyen az, amikor bele kerülünk egy tornádóba. Azt a szokást viszont egyre kevésbé tudom elviselni, hogy a sorozatok második része egyre gyakrabban válik „töltelékké”, majdnem feleslegesen elnyújtottá, hogy aztán a harmadik, lezáró rész annál nagyobb katarzist jelenthessen a történet és a karakterek szempontjából is. Mert őszintén szólva, Becky és Penge szemszögének nem sok történetépítő vagy azt előre vivő szerepe volt, inkább mintha az érzelmi kötődést akarta volna ezzel felépíteni Maehrer, hogyha bármi (pozitív vagy akár negatív) dolog történik velük a következő kötetben, akkor az a kívánt érzelmi reakciót tudja kiváltani az olvasókból. A nyitott vég itt is nyilvánvalóan őrjítő, lehet, hogy a magyar kiadást ki se tudom majd várni, hanem muszáj leszek a külföldi megjelenésnél már folytatni a sorozatot, annyira kíváncsi vagyok már, mi fog történni.

Kingsley Trystan csizmáján landolt, az ölelkező párost vizslatva.
Trystan varangy cimbojárája sandított, az meg vissza rá.
Lassan felemelkedett közöttük egy kis táblácska, rajta a szöveggel: AJJAJ.

A világépítés viszont nagyon is tetszett, sokkal több helyen voltunk, nagyon sok mindent bejárhattunk, ennek ellenére sem éreztem azt, hogy nagyon megismertük volna ezt a világot, vagy éppen a mágiát, ami áthatja az egyik főszereplőnket, és amiért (vagy amiatt?) ez az egész bonyodalom elkezdődött Trsystan és a király között. Ez viszont a könyv egy erős hiányossága, hogy a mágiarendszer, annak természete és működése még mindig nincs olyan mértékben lefektetve vagy meghatározva, hogy egyáltalán hasonlítani lehessen valamihez, vagy jobban megragadható és megérthető legyen. Emiatt nem érzem akkora erejűnek sem a folytatás tétjét, a sárkánygyíkokkal, a próbatételekkel, mert nem tudom megragadni azt sem, ami már van és nem érezem, milyen lenne ennek a hiánya. De ez valószínűleg abból is fakad, hogy ez a rész inkább cozy, mint high fantasy, és inkább a karakterek közötti viszonyok és a grandiózus, de mesei harcra koncentrál, mint a környező világ kialakítására és megtöltésére.

Akkor térjünk is rá a karaktereinkre! Evie a könyv nagy részében hozza az első részben megismert vidám, pozitív és mindenben és mindenkiben jót látó kis „napsugárlányt”, de egyre gyakrabban láthatjuk a sötétebb, erőszakosabb oldalát is, ami elgondolkodtatott arról, mennyire valós az az Evie, akit eddig megismertünk, és hogy felszínre kerülnek-e még olyan elfojtott, fel nem dolgozott érzések és emlékek, ami miatt drasztikusan megváltozik a viselkedése vagy akár a karaktere. Őszintén szólva azok után, min ment keresztül a gyerekkorában és még inkább azóta, hogy a Gonosz szolgálatába állt, nem csodálkoznék rajta, ha egyszer csak lenne egyfajta törés, ami után egy sokkal sötétebb és határozottabb Evie-vel találkoznánk. De persze az a valószínűbb, hogy Evie marad az a pozitív karakter, aki eddig is, elnyomva azokat a tulajdonságait, amik mássá teszik, és ami miatt úgy érzi, hogy nem lehet teljesen önmaga. Természetesen az is lehet, csak én látok többet bele Evie pozitív hozzáállásába, mint ami valójában van benne, mert egyszerűen nehezen tudom elfogadni, hogy valaki mindig ennyire kedves és jókedvű, és olyankor is képes mosolyogni, amikor a legnehezebb, legfájdalmasabb dolgokkal kell szembenéznie az életében. Ebből a szempontból Beckyvel értek kicsit egyet, aki valamilyen szinten bár tiszteli, de el is ítéli Evie-t ezért. A könyv végére persze megértik egymást, és rájönnek, hogy Becky kontrollmániája és szigorúsága, valamint Evie pozitivizmusa mind egy nehézségekkel teli élet eredménye, ugyanannak a védekezési mechanizmusnak a két oldala. Emellett tetszett, hogy Evie egyre gyakrabban állt bele a dolgokba és kezdeményezett, akkor is, ha a társai ellenezték vagy a körülmények ellenük szóltak. Így valóban méltóvá vált arra, hogy a Gonosz tanítványa lehessen, mert pontosan azokat a dolgokat leste el Trystantól, amiben fejlődésre szorult.

Trystant nem teljesen tudtam hova tenni ebben a részben, kevésbé volt határozott, érzései Evie iránt alapjaiban rengették meg a személyiségét és a hozzáállását, és olyan oldalait hozták felszínre, amiket kemény munkával nyomott el addig, amíg a lány meg nem jelent. Jó volt, hogy egyre többet tudunk meg róla, ugyanakkor az eleve elrendelt sors és a végzet aurája, ami körül lengi a karakterét kissé túlzónak tűnt. A megmentő a halálos erővel, ami miatt mindenki féli és menekül előle, pedig valójában megbünteti azokat, akik bántják a kacsákat. Ahogy az is már-már túlságosan hangsúlyossá vált, hogy valójában mennyire nem akarta magára ölteni ezt a szerepet, vagy éppen levedleni azt, most, hogy már hozzá szokott. Kicsit sablonosnak tűnt ebben a részben Trystan karaktere, mintha Maehrer csak arra koncentrált volna, hogy minél több, a könyvmolyok és romantasy rajongók által kedvelt dolgot kipipálhasson a férfi főszereplőnél, de elfelejtette volna, hogy ettől függetlenül is kell mélységet és valami egyediséget adni neki, hogy ne csak egy előre legyártott és már nagyon is jól ismert szereplőtípust legyen. Így nekem Ő eléggé a háttérbe is szorul, minden próbatétel ellenére. A se veled, se nélküled kapcsolata pedig Evie-vel elvesztette az első részben még jobban megírt lassan izzó románc érzetét, és helyenként már csak időhúzásnak tűnt, hogy még a következő részre is maradjon valamilyen bonyodalom kettejük között, hogy annál nagyobb katarzist váltson ki, amikor végre (!) egy párt tudnak majd alkotni.

Más karakterek viszont kicsit jobban az előtérbe kerültek, Becky és Penge is többet szerepelt, több mindent megtudtunk róluk, de olyan nagyon sokat ez sem tett szerintem hozzá a cselekményhez. Viszont köztük még megvolt az a lassan kialakuló, fokozatosan bimbódzó románc, ami Evie és Trystan esetében már inkább erőltetett, mint bájos volt. Becky legalább annyira nehéz és meg nem értett környezetből érkezett, mint Trystan, és érdekes volt nézni, Ő mennyire más utat és életet választott magának, miközben azért szeretné támogatni is azt a gonoszságot, amit a főnöke képvisel. Keresetlen és olyankor nyers stílusa abból fakad, hogy sokszor elárulták és visszaéltek a bizalmával, ezért inkább nyílt lapokkal játszik, mindenkit távol tartva annyira, hogy ne bánthassák megint. Éles ellentétet képez Evie mindig mosolygós és vidám személyiségével, viszont tetszett az a lassan kialakuló tisztelet és összefogás, ami kettejük között kialakult. Mert őszintén, annyi olyan könyvet olvastam már, amiben a női fő- és mellékszereplő minden nyilvánvaló ok nélkül azonnal utálják, vagy éppen azonnal öribarik lesznek. Itt volt egy kis egészséges rivalizálás és két nagyon is ellentétes személyiségtípus természetes súrlódása, ami aztán két nagyon is sérült karaktert takar, akik két nagyon erős védelmi mechanizmust fejlesztettek ki. És kellett nekik egy kis idő, amíg megtalálták a közös hangot és Becky esetében félre tudta tenni az előítéleteit és adni Evie.nek egy esélyt. Penge egyelőre inkább a humor forrást, és Trystan mellett egy valamivel kézzel foghatóbb férfi karaktert jelentett, de nem olyasvalakit, aki túlságosan mély benyomást tett volna, vagy nagyon előre lendítette volna az eseményeket. Ennek ellenére élveztem a közös jeleneteit Beckyvel és azt is, mennyire elhivatott Bolyhos nevelésében. Viszont a kapcsolatuk bár bájos és üdítő volt Evie és Trystan folyamatos vívódása mellett, nem értettem, miért kell nekik ennyi időt és figyelmet szentelni.

Lyssa Bolyhos felé vetette magát, aki a kislány fölé borult, készen arra, hogy megvédje őt bármi bajtól. Evie megpillantotta Kingsley-t, amint a sárkány feje búbján egyensúlyozott egy táblát a magasba emelve: ÁRTATLAN.
Nem túl hihető.

Rengeteg új szereplőt is felsorakoztatott Maehrer, akikkel aztán semmit nem kezdett. Elveszett vagy elhagyott családtagok serege jelent meg, sok új lény és helyszín, de annyira véletlenszerű és kaotikus volt az ugrálás közöttük és a helyszínek között, néha oda-vissza is, a nézőpontokról már nem is beszélve, ami nem az utazás és keresés jól ismert trópusait idézte fel, hanem egy átgondolatlan és céltalan történetet eredményezett. Olvasás közben nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ezt a történetet valójában duológiának tervezték, de a hirtelen siker miatt „el kellett nyújtani”, hogy legalább egy trilógia legyen belőle, de ezt már nem tudta olyan formában megvalósítani Maehrer, mint az első rész esetében. Vagy ez, vagy pedig hogy egyszerűen annyira túltengett a lehetséges történetszálakkal és karakter történetekkel, hogy mindegyiket ki szerette volna írni magából, viszont ezt nem sikerült olyan jól bele dolgozni az eltervezett cselekménybe.

Összességében élveztem még ezt a részt is (főleg Kingsley miatt), és puszta kíváncsiságból be is fogom fejezni a sorozatot (hacsak nem húzzák el feleslegesen), de az első rész után kifejezetten gyengének éreztem, és nem fogott meg annyira, mint az. Sajnálom, mert A Gonosz Asszisztensét mondhatni felfaltam és nagyon élveztem a karaktereket és a világot is, de ez a lendület és rendezett káosz elfogyott a másodikra. És nem is hagyott annyira mély nyomot, mint az első, ha agyonütnek se tudnám elmondani, mi történt benne, néhány nagyobb fordulaton kívül. Nagyon remélem, hogy a harmadikban kicsit visszatalál Maehrer az első hangulatához, és méltó folytatást kapunk az egyébként szerethető alap koncepcióhoz.

Értékelés:

Karakterek: 3,5/5
Cselekmény: 2,5/5
Nyelvezet, atmoszféra: 3/5

Összesítve: 3/5

A könyv elérhető a kiadó honlapján: A Gonosz Tanítványa

Könyvadatlap:

Szerző: Hannah Nicole Maehrer
Eredeti cím: Apprentice to the Villain
Kiadó: Anassa Könyvek
Fordította: Kéri Andrea
Oldalszám: 464 (nyomtatott verzió), 400 (ebook)
Kiadás éve: 2025