Callie Hart: Quicksilver - Kritika

 Az már biztos nem titok senkinek, aki szokta nézegetni a blogot, esetleg a hozzá tartozó Facebook és Instagram oldalamat is, hogy a gyengéim a szép, élfestett és különleges borítójú könyvek. És igen, tudom, nem a borító alapján kell őket megítélni, de ha már választhatok egy „hagyományos” és élfestett kiadás között, akkor utóbbi fogok hajlani. Persze abban az esetben, ha a tartalomjegyzék is felkeltette az érdeklődésemet. Na, ez a könyv volt a kivétel. Tele volt Callie Hart könyvével az Instagram és más könyves oldalak is, amiket szoktam nézegetni (és amik miatt végtelen az elolvasandó könyvek listája), és egyik (már-már magasztalásnak ható) ajánló sem győzött meg túlságosan arról, hogy ezt megéri elolvasni. Viszont aztán megláttam, hogy a Könyvmolyképző elit kiadásokra és élfestésekre fókuszáló előfizetése, a Sárkány Klub milyen kiadást tervez neki az előfizetés keretein belül (értsd: csak az vásárolhatta meg, akinek volt előfizetése), és egyszerűen képtelen voltam neki ellenállni, mert ez a könyv nem egyszerűen élfestett, hanem élmetszett kiadásban is megjelent. És azóta szerettem volna egy élmetszett könyvet is, hogy láttam videókat arról, hogyan lehet ezeket otthon, házilag megcsinálni, csak se időm, türelmem vagy tehetségem nincsen hozzá, hogy neki álljak ilyeneket barkácsolni otthon. Nem mellékesen, ez az első, hazai kiadótól megvásárolható élmetszett könyv, így hamar eldőlt, hogy tartalomtól függetlenül meg kell ezt vásárolnom. Aki még nem találkozott volna az élmetszéssel: annyiban különbözik az élfestéstől, hogy nem egyszerűen a könyvek élei vannak festve (vagy egyre gyakrabban nyomtatva, ami tartósabb és egyszerűbb gyártási folyamatot jelent), hanem az oldalak olyan módon vannak festve vagy kiadók esetén nyomtatva, hogy azok csak akkor adjanak ki egy rejtett mintát, képet, hogyha a megfelelő szögből nézzük vagy olvasás közben elmozdulnak a lapok. Itthon még gyerekcipőben jár a technológia kifejlesztése és a Quicksilver esetében az ezüstfestés sem sikerült a legjobb minőségűre, olvasás közben az ujjaimat is beszínezte, és elég óvatosan kellett kezelni, hogy ne jöjjön teljesen. És azért azt szögezzük le, hogy én az élfestett és különleges kiadású könyveimet is olvasom, nyilván óvatosan, és nem hurcolom őket annyit magammal, de otthon nyugodt környezetben elő szoktam őket venni. Ezt a könyvet még otthon se nagyon mertem, és végül e-bookban is beszereztem, hogy valahogy a végére érhessek, anélkül, hogy amiatt kellene aggódnom, megsérül-e az ezüstözés vagy sem.

Na, de a hosszas felvezetés lényege az lett volna, hogy általában nem vásárolok borító miatt könyvet, de ez egy kivétel volt, annak ellenére is, hogy tudtam, valószínűleg nem fog lenyűgözni. Sajnos aztán a Quicksilver még azt a kevés elvárásomat és várakozásomat is alulmúlta, amit támasztottam vele szemben, de mivel amúgy is csak azért vettem meg, hogy a polcom éke legyen, legalább azt a funkcióját betölti. Spoileres, esetenként mérgelődésbe hajló kritika következik.

És néha van ilyen. Van, hogy az ember ajándékba kap néhány szép pillanatot, ami addig lesz a miénk, amíg emlékezni tudunk rájuk.

Már többször megfogalmaztam szerintem a különböző kritikákban, hogy a BookTok és BookTagram előszeretettel magasztal fel és emel piedesztálra olyan könyveket, amik kellő mértékben kiszolgálják azokat a népszerű könyves vagy romantasy-s fordulatokat és trópusokat, amikre a legtöbben ugranak, vagy amiről a nagy többség szívesen olvas (ilyenek az ellenségekből szerelmesek, a „Ki tette ezt veled?”, kiválasztottak, lassan izzó románcok, a töretlenül népszerű shadow daddy-k stb.), viszont egyre gyakrabban futok bele olyanba, hogy ennél többet nem is tudnak nyújtani ezek a történetek, és a cselekmény vagy éppen az eredeti szereplők hiányát túlfűtött jelenetekkel vagy a fent említett trópusokkal fedik el, több-kevesebb sikerrel. Van, ahol még jól tud működni ezek használata, mert kellő eredetiséggel használják fel őket újra, van, ahol olyan a használatuk, mintha írás közben egy listán pipálgatták volna, mi az, ami már megvolt és mi az, amit még bele kell venni a cselekménybe. Persze, sok olyan olvasó is van, akik csak szeretnék újra és újra átélni a kedvenc forgatókönyveiket, újabb és újabb karakterekkel, esetleg új szituációkban, de én inkább arrafelé hajlok, hogy szeretnék egy jól felépített, romantikával, politikával és ármánykodással teli történetet és világot, de ez viszonylag kevés esetben valósult meg eddig, a NA EZ! pillanat még nem jött el, és hogyha ebben mellékesen megjelennek ezek a trópusok, akkor az csak cseresznye a habostora tetején. A Quicksilvernél többször is úgy éreztem, hogy a „pipálgatós” esettel van dolgunk, és annak is egy olyan verziójával, ahol a már meglévő és jól bevált fordulatok használata annyira sablonossá vált, hogy majdnem a teljes jelenetek és a körülmények is megegyeztek azokkal, ahonnan Hart átvette őket. Az ezek köré épített történet pedig annyira kiszámítható és kétdimenziós lett, hogy többször is legszívesebben rákiabáltam volna a könyvre, hogy haladjunk már… Régen szenvedtem meg vagy frusztrált ennyire egy könyv utoljára, mert azért voltak benne elemek, amik tetszettek vagy éppen a maga borzalmukban felébresztették annyira a kíváncsiságomat, hogy olvastam volna még róluk, de persze pont ezek voltak azok, amik kevésbé lettek kifejtve (később még kitérek rá, mik ezek), ellenben rengeteg minden annyira bő lére volt eresztve, hogy szerintem simán lehetett volna 100-150 oldallal rövidebb a könyv, és ugyanolyan kerek marad a történet, mint ebben a formában.

A történet szerint Saeris Fane mindennapjait a túlélésért és vízért folytatott harc tölti ki, miközben kegyetlen és évszázadok óta uralkodó királynőjük a legnagyobb kényelemben és gazdagságban tengeti a mindennapjait. A lány bármit képes ellopni, elköveti azonban a legnagyobb hibát, amit csak lehet: a királyi őrség egyik tagjától lop, méghozzá nem mást, mint színarany páncéljának egy darabját. A lány emiatt a királynő elé kerül, büntetése pedig azonnali kivégzés. Azonban miközben a kivégzéséért felelős kapitány éppen lesújtani készülne, Saeris titkolt és sosem használt képességei felébrednek, és egy olyan teremtményt idéznek meg, ami már évszázadok óta nem járt a lány otthonában. Egy felemás szemű tündét, Kingfishert. A férfi kelletlenül bár, de megmenti Saeris életét, és magával viszi a higanymedencén keresztül Yveliába, a tündék eredeti otthonába. A tündék uralkodója azonnal munkára fogja a lányt, hogy alkimista képességeit kiteljesítve életre keltse a királyság többi higanymedencéjét is, amiken keresztül más világokkal is kapcsolatot vagy éppen háborút létesíthetnek. Fishernek azonban más tervei vannak, és egy kifacsart egyezségen keresztül magával vonszolja a lányt az otthonába, hogy az ébredező képességeit a saját céljára használja fel és esélyt adjon a népének az állandó háborúban, amiért immár évszázadokon át küzdenek.

Így összességében nem is hangzik rosszul, és kifejezetten tetszett Saeris képessége, aminek segítségével nem csak jobban tudja kezelni a higanyt, de a folyékony fém egy értelemmel, gondolatokkal és érzésekkel rendelkező teremtményként kommunikál is a lánnyal, akarat és preferenciái vannak, amiket a lánynak ki kell szolgálnia, ha engedelmességre akarja bírni az anyagot. De szinte semmit nem tudunk meg a képességei mélységéről, lehetőségeiről, vagy éppen arról, hogy a rengeteg fém közül miért éppen a higany az, ami felett befolyással rendelkezik, vagy honnan eredhetnek egyáltalán Saeris képességei. Ez utóbbi talán elintézhető azzal, hogy a lány emberi vérvonala valamikor régen keveredett a tündékével, amit csak azért furcsállok, mert a könyv szerint már évszázadok óta nem találkozott senki tündével, ami már néhány generáció, mégis elég erősen jelentkezett a lány képessége, hogy még a tünde király figyelmét is felkeltse. De mivel ez még csak az első rész a sorozatban, ez még nem egy olyan volumenű hiányosság, ami zavarni szokott (majd ha a harmadik-negyedik részben sem kapunk választ). Ami itt jobban idegesített és frusztrált olvasás közben, hogy a cselekmény egyszerre volt elnyújtott és hosszú, hogy annyira sok minden történt vagy derült volna ki. És a karakterek sem tudtak ezen csiszolni, hogyha már kevesebb cselekményt kapunk, akkor lettek volna helyette jobban kidolgozott, mélyebb szereplőink, akikért lehet izgulni vagy éppen aggódni, esetleg velük együtt nevetni, de egyik sem teljesült. Sok érdekes és kegyetlen alapja volt Saeris otthonának, amik néha bombaként zuhantak az olvasóra és Fisherre, de ezek egyetlen célja a sokkolás volt, nem járult hozzá a cselekmény előre lendítéséhez vagy egy olyan világ megteremtéséhez, aminél érthetővé válik, hogyan formálhatta Saerist azzá, aki.

Ennek legnagyobb oka az, hogy Saeris egy felületes, rengeteg (érthető) haraggal rendelkező ember egy idegen világban, újonnan felfedezett képességekkel és rákényszerített felelősséggel, még sincsen semmilyen személyisége. Mivel egyes szám első személyben követjük végig az eseményeket, az Ő nézőpontjából, pontosan megtapasztalhatjuk, hogy a gondolatait vagy a Fisher és tündék iránti alap- és céltalan harag vagy pedig a felemás szemű tünde utáni nyálcsorgatás teszik ki. Az ereje, ami annyira különlegessé és értékessé teszi ezen a veszélyekkel teli földön (ami az egyetlen értékét adja a tündék számára) nem kelti fel annyira az érdeklődését, hogy valódi kutatást vagy kísérletezést végezzen vele, még az a világ sem, ahova hirtelen került, és ahol már emberemlékezet óta nem járt halandó. Lehet, csak nekem furcsa ez, de ha hirtelen egy higanykapun keresztül elragadna egy tündér harcos egy idegen világba, akkor én kicsit kíváncsibb lennék. Különösen, hogy Saeris egy olyan helyről származik, ahol se éjszaka vagy csillagok, de még az enyhe időjárás sem volt jellemző. Kicsit fura volt nekem ez a fajta hozzáállás, de azt hiszem a főszereplőnk személyiségével amúgy ez összefér (tehát nincs). Saeris nehéz körülmények között nőtt fel, tolvajlásra, hazugságokra kényszerülve, hogy az öccse és a saját túlélését tudja garantálni, megvetve a fennálló hatalmat és rendszer, amiért olyan nehéz körülményekre ítéli őket, miközben a felső, kiváltságos réteg felfoghatatlan gazdagságban él. Nem kérdőjelezi meg vagy áll ellenn ennek a hatalomnak, mert napról napra kell túlélnie, nincs egy biztonsági háló, amire zuhanhatna, így megértem, miért nem kaptunk túlságosan sok, az ellenállását vagy nemtetszését kifejező jelenetet.

Az viszont Hart részéről kicsit furcsa volt, hogy azokat a kegyetlenségeket, amiken Saerisnek keresztül kellett mennie, ennyire félvállról veszi, és ilyen semmitmondó módon vezeti be a történetbe. Az, hogy a körzetében élő embereket sterilizálják, olyan vízadagra kényszerítik, amin szerintem biológiai lehetetlenség túlélni vagy éppen milyen visszaélések történnek annyira mellékesen említik meg a szereplők, hogy csak pislogtam. Más lehet a trauma azoknak, akik átélték és kikerültek belőle, mint azoknak, akik csak hallanak róla, de nem tartottam szerencsésnek ennyire nagyvonalúan dobálózni ezekkel, csak azért, hogy Saeris egy ilyen vagány, mindent túlélő és ezektől erősebbé váló karakternek tűnjön. Főleg olyan kényes kérdésekben, mint a társadalmi elnyomás, zsarnokság és önkéntes kegyetlenkedés és erőszak. Ezek olyan dolgok, amiket nem elég csak úgy bedobni, le is kell őket valamilyen szinten reagálni, de ez ebben a részben egyelőre nem történt meg. Remélem, a későbbi rész(ek)ben kezd majd vele valamit. És tegyük hozzá, hogy Saeris a nehézségek és a tolvajlét ellenére se egy olyan karakter, aki egyébként túlélne tolvajként. Borzasztóan rossz a megfigyelőképessége, nem veszi észre és köti össze a részleteket, apróságokat és az emberismerete is borzalmas. Egy hivatásos tolvajnak, különösen, ha emberektől lop, szüksége van néhány olyan készségre, amiket vagy elsajátít, vagy ha szerencsés, természetes tehetsége van hozzá. Saerisre egyik sem igaz, és még azok reakcióját sem tudja kitalálni, akiket egyébként ismer, így is kerül abba a helyzetbe, amibe. Közben próbál úgy viselkedni, mint egy érett, erős és mindenre képes felnőtt, de amint megjelenik a nagybetűs Férfi a láthatáron, ez megy a kukába, nekünk meg marad a nyálcsorgatás. Nincs baj a romantikával, a vágyódással, de nem kell elvesztenünk a személyiségünket ebben a folyamatban. Persze, a párok mindig csiszolódnak egymás mellett, és másképp viselkedünk a párunkkal, mint akár a családunkkal, de azért megmarad a személyiségünk. Saeris amúgy is gyenge lábakon álló karaktere egy olvadt tócsává válik, amikor Fisher megjelenik a színen, és minden beszólogatás és ellenállás ellenére is egyértelmű, mennyire eleve elrendeltetett a kapcsolatuk.

Na és Fisher… Ő a valaha volt összes shadow daddy (árnyékerővel rendelkező) karakter egybegyúrva, így már egy nüansznyi hely sem maradt, hogy legyen valamilyen személyisége. Komor és állandóan morog (Rowan Whitethorn), aki száz évig az ellenség fogságában tengődött (Rhysand, Hunt Athalar), de minden lehetséges módon ellenáll az uralkodójának (Ruhn), nem mellékesen sokan megvetik a felmenői miatt (Xaden). Amúgy tetovált és tökéletes testtel rendelkezik (Rhysand, Ruhn, Hunt, Xaden, Rowan) és bármit megtenne azokért, akiket szeret, még önmaga feláldozásától sem riad vissza (mindegyik eddig említett karakter). És ennyi csipegetés után nem csoda, hogy már nem maradt hely legalább egy kis személyiségnek. Fisher jelleme nem fejlődött sokat, pedig bőven lett volna rá hely és lehetőség. Emiatt nem is tudtam vele kapcsolódni semmilyen szinten, teljesen érdektelen maradtam vele és ha már itt tartunk, Saerissel szemben is. A cselekmény még ennek ellenére is segíthetett volna, hogy összességében jó legyen az élmény, de az is annyira felületes és össze-vissza volt, hogy az egész élmény toldozott-foldozott hatást keltett, néhány jó, de nem kifejtett ötlettel, és túl sok eleve elrendeltetéssel, ami szerintem inkább a könnyebbik út. Illetve kezd egy kicsit unalmassá is válni, hogy szinte minden romantikus fantasyben az első love interest egyben az utolsó is, és ezt már néhány hónap, nem éppen átlagos együttlét után is kitartanak az érzések (sokszor a már emlegetett eleve elrendeltetés miatt), ami még fantasyben is kicsit erőltetett szerintem. És egyetlen kapcsolat sem ennyire egyszerű. Persze, jó annak, akinek az első szerelme egyben az utolsó is, de ez nem olyan dolog, amit már néhány hónap után előre tud az ember. És főleg nem háborúk, isteni küldetések és árulások, titkok között.

Összességében, nem tudtam átérezni azt a lelkesedést és dicséret-áradatot, ami a megjelenése óta övezte a könyvet, ennél sokkal többet vártam volna a könyvtől. Azt hiszem, csak a kellően lendületes írásmód volt az, ami segített keresztül lendülnöm a könyvön, semmi más. Mivel az a hitvallásom, hogy sorozatokat nem egyetlen rész alapján ítélek meg, ezért még folytatni fogom, de szerintem megvárom, amíg lezárul, és meglátjuk, egyben hogyan fog teljesíteni.

Értékelés:

Karakterek: 3,5/5
Cselekmény: 2,5/5
Nyelvezet, atmoszféra: 3,5/5

Összesítve: 3,5/5

A könyv elérhető a kiadó honlapján: Quicksilver

Könyvadatlap:

Szerző: Callie Hart
Eredeti cím: Quicksilver
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Nagy M. Boldizsár
Oldalszám: 608
Kiadás éve: 2025