Hivatalosan is beköszöntött az ősz, rövidülnek a nappalok és egyre hűvösebb, szürkébb lesz az idő, ami számomra a lehető legideálisabb időt és lelki állapotot jelenti ahhoz, hogy olvassak. Egész nyáron erre az időre vágytam, és szerencsére egy nyári olvasmányomban meg is találtam ezt a hangulatot, de eddig nem volt időm írni róla. De most elhoztam nektek Gabriella Eld Holt szemek és színaranyát, egy babonákkal és előítéletekkel teli történetet, egy igazi dark fantasyt, ami nemcsak magyar, hanem nemzetközi viszonylatban is egyedi, ami nagyszerűen ötvözi a hazai babonákat és hiedelmeket egy jó fantasy minden szükséges hozzávalójával. Ebben a könyvben megtalálunk mindent: elszigetelt, a babonák szerint élő falukat, háborúktól sújtotta idők után, számkivetett, erdőszéli boszorkányt, egy gyanús idegent és megmagyarázhatatlan gyilkosságokat, valamint egy sötét, csak a szemünk sarkából kivehető alakot, aki csak egy-egy szereplő számára mutatja meg magát, de az idő múlásával egyre közeledik, suttogva és hívogatva. A könyv sokszor már a folk horror határát súrolta számomra, nem azért mert annyira félelmetes volt, hanem mert egy olyan, nem teljesen körülírható érzést keltett bennem, amit nem kényelmetlenségként vagy kellemetlenségként jellemeznék, hanem valami olyasmiként, mint amikor egy elkerülhetetlen balesetet látunk, és képtelenek vagyunk elfordulni tőle. Tudjuk, mi fog történni, hogy nem fog tetszeni, de mégsem tudjuk nem nézni. Eld semmit nem hagyott a képzeletünkre, a maga naturalista, kegyetlen és sokszor felfoghatatlan valójában mutatta be, mi történhet, amikor az emberek sokáig teljes elszigeteltségben élnek, olyan babonáknak megfelelve, amik sosem hoznak szerencsét, csupán büntetnek, így teljes kiszolgáltatottságban vannak azoknak, állandóan attól rettegve, nehogy valami olyat ébresszenek fel, amit nem kellett volna.
A történet szerint Hegyvég városában elszigetelve és kitaszítva él Levkowsky kisasszony, aki nő létére olvas, ír és gyógyít is, olyan állapotokat is, amiket az asszonyok és idősek egyszerre tartanak áldottnak és áldatlannak, ha házasságon kívül történik, de mégis sokan fordulnak hozzá a városi doktor helyett, mert gyógynövényei és tinktúrái hatásosabbak. Egy viharos éjszakán kelletlenül bár, de megmenti Kaiwan Kal doktort, akivel egy dolog nagyon hamar összeköti: mindketten ugyanazt a homályos alakot látják a szemük sarkából és az álmaikban, és egyikük sem tudja, mi is lehet az valójában, milyen babona kelthette életre. Ha mindez nem lenne elég, egy soha nem látott kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságsorozat is megrázza a város lakóit. Sutan és Kaiwan nincsenek meggyőződve róla, hogy a helyiek kellő alapossággal tudnák kinyomozni a gyilkosságokat és felkutatni az elkövetőt, ezért maguk erednek a gyilkos nyomába, próbálva kapcsolatot teremteni az áldozatok között, és közben nem kivívni a helyiek ellenszenvét maguk ellen. De hamarosan rádöbbennek, hogy egy olyan összeesküvés részesei lettek, amik könnyen őket is maguk alá temetheti és saját titkaik is felszínre kerülhetnek. Titkok, amik ember életekbe kerültek és halált hozhatnak.
Már az első mondatoktól kezdve magával ragadott az a lírai, majdnem költői hangvétel, amivel Eld ír, csodálatos szókinccsel építve fel a környezetet, a karaktereket és az egész cselekményt. Annak ellenére, mennyire sötét, esős és hideg évszakban játszódik, ez a kegyetlen történet, azért rengeteg szín és érzelem is van benne, tökéletes egyensúlyozva a kettő között, hogy ne legyen túlságosan nyomasztó, de azért érezzük, hogy itt minden kimondott szónak, minden leszakított virágnak, vagy éppen viselt ruhadarabnak súlya és következménye van. És ez csak részben következik abból, hogy a babonák életre kelnek, és persze minden földrésznek, városnak megvannak a maga hiedelmei. Amiatt is van ez, hogy egy kis, elzárt közösségben játszódik a történet, ahol nincsenek hozzászokva és nem is szeretik az idegeneket, mint Kal doktor, az olyanokat meg pláne nem, akiket nem tudnak hova tenni, mint Sutant. A cselekmény nem túl gyors, ami nekem szintén azt a tipikus őszi, vidéki hangulatot adta vissza, amikor minden, maga az idő is egy kicsit lelassul, leülepszik, és még akkor sem lehet gyorsan vagy könnyen haladni a teendőinkkel, ha azon életek múlnak. A kicsit modoros, kicsit archaikus narráció is ezt a hangulatot erősítette meg.
Nem kergetett álmokat. Az álmoknak mindig csak ébredés volt a vége...
De ami igazán gazdaggá és feledhetetlenné tette ezt a könyvet, azok a karakterek. A váltott szemszögű elbeszélésnek köszönhetően mindenkit megismertünk valamennyire, de persze mindenkinek megvoltak a maga titkai, amiket rejtegetniük kellett a többiek elől. Sutant és Kaiwant ismerhettük meg a legjobban, életük rengeteg tragédiájával és nehézségével együtt, ami egyiküket egy igazán megkeseredett, magába forduló kirekesztett boszorkánnyá tett, míg a másikukat egy mindig a jóra, a lehetőségekre koncentráló doktorrá, aki mindent megtesz, ami a hatalmában, hogy segítsen másoknak, akkor is, ha nem kérnek a segítségéből. Sutan, a maga szókimondó, keresetlen stílusával sokszor nyersnek hat, és bárkinek a szemébe mondja még azt is, amit nem akar hallani, ha a helyzet úgy kívánja, nem kedveli az embereket túlzottan, de segít nekik, és szerintem csak részben a megélhetése miatt. Gyűlöli a babonákat és a saját bőrén kellett megtapasztalnia, mi történik, ha nem a hiedelmek szabályai szerint játszik, mégis folyamatosan dacol velük. Mindentől és mindenkitől elhatárolódna, ha tehetné, de valamiért mégis kitart emellett a kietlen és barátságtalan vidék és annak szívós lakói mellett, erdőszéli kis házában, ami egy igazi boszorkánykunyhó. Kaiwan aztán ezt a távolságtartó, de egymásra utalt viszonyt zavarja fel nem éppen hétköznapi belépőjével, és Sutan kezdetben csak a pénz lehetőségét látja a férfiban, amiért cserébe szolgálatait és a babonák ismeretét tudja csak nyújtani. Szép lassan azonban egy olyasfajta, bajtársias viszony alakul ki közöttük, amire csak azok képesek, akik hasonló múltban és traumákban osztoznak. Mindketten tudják, meddig mehetnek el a másikkal szemben, milyen húrokat nem szabad megpengetni, és mi az a tüske, ami már annyira elmérgesedett, hogy muszáj lenne kiműteni a bőrük alól.
A mellékszereplők hasonlóan érdekesek, mindenki a maga hangján szólal és sajátos módon tekint a világra, a babonákra, de még arra is, milyen szerepet kell betöltenünk az életben, vagy milyen a viszonyunk a természettel. Senki sem eredendően jó vagy rossz, mindenki a saját céljaiért vagy a másik iránti hűségből cselekszik, ezért senkiről nem sejthetjük előre, valójában mit rejteget zárt ajtók mögött vagy a kertben eltemetve. Sok megterhelő jelenethez vezet a mellékszereplők története, még akkor is, ha nem kapunk annyira részletes betekintést az életükbe és a múltjukba, mint Sutan és Kaiwan esetében. De ez nem is baj, nem kaphatunk mindenkiről életrajzot, nem ismerhetünk meg mindenkit annyira mélyen, amennyire szeretnénk, mert sem a történetek, sem az élet nem így működik, ennek ellenére szívesen elvesztem volna még ebben a világban. Eld úgy vezetett minket végig Hegyvidék városán Sutan és Kaiwan nyomozásán keresztül, mintha az egy létező hely lenne, amit Ő nagyon jól ismer, akárcsak azt, milyen kenőcsöket használnak a különféle nyavalyákra, milyen alkoholt iszik a hegyvidéki ember vagy hogyan temetkeznek azok, akik nem akarják, hogy a halottak visszatérjenek. Gyönyörű tisztelgés ez a hagyományok és hiedelmek előtt, amikre már csak kevesen emlékeznek, ugyanakkor a kortárs (különösen hazai) problémákra is reflektál, a szexuális másság, aszexualitás témái is megjelennek, kellő nyitottsággal és érzékenységgel kezelve, hogy senki ne érezze kirekesztve magát. A nyomozás sajnos kicsit a rövidebbet húzza a rengeteg karakter és háttértörténet közepette, egy idő után úgy éreztem, ez csak a kanóc volt, de a végén a valódi puskaporos hordó a Sutan és Kaiwan, és az a rejtélyes alak, amit csak a szemük sarkából látnak.
Nekem elég a kényelem, néhány könyv, s a csend. A világ többi részét tartsa meg magának.
Összességében egy nagyszerű történetet kaptunk, olyan alapötlettel, amivel máshol még nem találkoztam, és olyan szereplőgárdával, akikért még a kicsit ellaposodó részek is megérték, és bár szívesen olvastam volna még egy kicsit erről a furcsa és kegyetlen világról, azt is el kell ismernem, hogy az elvette volna a cselekmény lendületét. A lezárásra és a nagy leleplezésre egy idő után számítani lehetett, de így is élveztem összeszedegetni a morzsákat, és bár az egyik leleplezés nem lepett meg, a nyomozás zárlata sokkolóan hatott, azt valóban nem láttam jönni, annyira elterelték róla a figyelmem. Azoknak is tudom ajánlani, akik nem annyira rajonganak a fantasykért, mert ez azért nem a hagyományos értelemben vett fantasy, nincsen mágia, tündérek vagy portálok, "csupán" a babonák kelnek életre. A (magyar) fantasy rajongóknak és kutatóknak viszont kötelezővé tenném a különleges világépítés és a gyönyörű nyelvezet miatt, ami írástechnikai szempontból is csodásan megállja a helyét.
Értékelés:
Cselekmény: 4,5/5
Nyelvezet, atmoszféra: 5/5
Összesítve: 4,5/5
A könyv elérhető a kiadó honlapján: Holt szemek és színarany
Könyvadatlap:
Kiadó: Fumax
Oldalszám: 388
Kiadás éve: 2025
Megjegyzések
Megjegyzés küldése