Jay Kristoff: Öröknappal - Könyvajánló

Jay Kristoffról azóta tudom, hogy az egyik kedvenc írom lesz, hogy olvastam tőle a Vámpírbirodalmat, ami annyira nagy kedvencemmé vált, hogy pontosan azért nem akartam eddig folytatni a sorozatot, mert nem akarom, hogy túl hamar vége legyen, vagy túl sokat kelljen várnom a befejezésre. Idén novemberben jön a harmadik rész, valahogy addigra próbálom időzíteni az első két rész olvasását, addig is szembejött velem a Nevernight, amiről bár már hallottam, akkor még nem ismertem annyira Kristoff stílusát és világait, hogy felkeltse az érdeklődésemet. De a magyar megjelenés felcsigázott annyira, hogy e-bookban végül beszereztem, hátha mégse nyer meg annyira a történet, mint amennyire számítok rá, akkor ne legyen még egy könyv a polcomon, megvetően nézve minden pillanatban, miért nem fejezem be a sorozatot. Maradjunk annyiban, hogy nem kellett volna kételkednem Kristoffban, mert az Öröknappal egy annyira fantasztikus történet és olvasmány volt, hogy nem is értettem, hogy nem kapott még nagyobb figyelmet. Így bár a Vámpírbirodalom esetén nem, itt nagyon is szívhatom a fogam, mikor jelenik már meg a folytatás magyarul, hogy tudjam végre folytatni Mia Corvere történetét. Kevés spoilert tartalmazó könyvajánló következik.

A történet szerint Mia Corvere egy olyan világban nevelkedett, ahol két nap folyamatosan megvilágítja a földet, és csupán háromévente egyszer lelnek egy kis nyugalomra, amikor egyetlen napra lenyugszik mindegyik, és végre egy kis sötétség borul a világra. A lány különleges képessége majdnem ennek a világnak a kigúnyolása: beszélgetni és irányítani tudja az árnyékokat, állandó kísérője pedig egy árnyék-macska, Kedves uraság, aki nem csak társaságot nyújt a számára, de a lány félelméből táplálkozik, rettenthetetlenné és olykor meggondolatlanná téve őt. És Miának mindkét tulajdonságra szüksége van, elhatározta ugyanis, hogy a Szent Vérontás Asszonyának hű szolgájává válik, és orgyilkosaként nemcsak az emberek jólétéért, de a saját céljaiért és bosszújáért is megharcol. Nyugdíjazott mestere mellett eltanulja a „szakma” csínját-bínját, vagy legalábbis eleget ahhoz, hogy képességei és egy áldozat segítségével beléphessen a birodalom legrettegettebb orgyilkosainak iskolájába, ahol, ha kell, vérrel és életekkel kell fizetni azért, hogy tanulhassanak. Ha pedig valaki nem tud lépést tartani a mesterekkel és a többi diákkal, az a saját életével fizet azért, hogy vesztegette a mesterei idejét.

Mia hamar rájön, hogy amikor egy olyan iskolába jár az ember, ami orgyilkosokkal van tele, és ahol mindenkit arra tanítanak, hogyan lehet a leghatékonyabban meggyilkolni, megtéveszteni vagy éppen kijátszani valakit, akkor mindegy, milyen háttérből és tudással érkezett az ember lánya (vagy éppen fia), mert ugyanolyan kevés esélye van az életben maradásra és az előre haladásra, mint bárki másnak. Ráadásul mindenki kellően vérszomjas, kegyetlen és hidegvérű ahhoz, hogy kellően hatékony és ügyes bérgyilkos váljék majd belőle. Mia nagy „hátránya” azonban az, hogy nagyon erős és őszinte érzelmekkel rendelkezik, nemcsak régi haragosaival szemben, de tanárai, diáktársai és olykor még áldozatai iránt is. És ez egy olyan dolog, amit mesterei minden erejükkel ki akarnak belőle irtani, Mia azonban még a nagy célját, a véres bosszút, és családja ellenségeinek elpusztítását is hajlandó lenne feláldozni, csak ne veszítse el teljesen önmagát és értékrendjét ebben a sötét és vérrel teli világban. Szinte biztos vagyok benne, hogy a későbbi részekben ez lesz az, ami a lányt végérvényesen megkülönbözteti a többiektől, és hogyha nem is tudja megmenteni majd, de a többi orgyilkosnál tisztább lelkiismerettel ajánlhatja fel életét az Anyának, aki mindannyiukat vigyázza a sötétségben.

A könyvek, amiket szeretünk, viszontszeretnek bennünket. És ahogy megjelöljük az oldalt, ahol épp tartunk, úgy azok az oldalak is jelet hagynak bennünk.

Mia Corvere annak a családnak egyetlen életben maradt tagja, akik megpróbálták megdönteni a még mindig fennálló hatalmat, de lázadásukat hamar és véresen elfojtották, szinte mindenkit megölve a folyamatban. Amikor a lány elmenekült, Kedves uraság szegődött társául, ez az árnyékokból és Mia félelméből táplálkozó nem-macska, aki állandó társaságot nyújt a számára, szúrós megjegyzéseivel és alapos megfigyeléseivel azonban vérbeli macskaként egyúttal meg is keseríti Mia életét. És amiatt nem kell aggódni, hogy Kedves uraság figyelmét bármi is elkerülné. A lány emellett tudja irányítani és hajlítani az árnyékokat, ami különösen hasznos, ha köpenyként magára fonja őket. Miának fiatal kora ellenére hamar fel kellett nőnie, feladataihoz, céljaihoz és ahhoz a világhoz is, amibe született, és bár már sok mindent megtapasztalt az élet kegyetlenségéből, sok téren igencsak tapasztalatlan. Mestere és örökbefogadója, aki az Anya iskolájába küldte pedig sok mindenre felkészítette, biztos alapot épített ki mindannak a tudásnak, amit el kell majd sajátítania, sok mindent el is hallgatott előle, olyan titkokat és feladatokat, amik alapjaiban rengetik meg a lány elkötelezettségét és valóban próbára teszik minden képességét és tudását. Az iskolát megközelíteni sem volt egyszerű, de aztán társai tudását és szándékait is ki kell tapasztalnia, lavíroznia kell a rengeteg összeesküvés és harc között, amiket nem egyszer éppen új tanítói szítanak közöttük. Itt ugyanis nem az a cél, hogy erős, összetartó csapatot építsenek belőlük, akiket bármikor bevethetnek és királyságokat dönthetnek porba. Nem, itt mindenki magáért van és a saját előre haladásáért és túléléséért, amire a mestereik is újra meg újra emlékeztetik őket, néha a legkegyetlenebb módon, amit csak el lehet képzelni.

Ránézett Kedves uraságra, aki mellette ücsörgött az úton.
-Egy. Kicseszett. Szót. Se.
- ...miau...

Az órák változatosak és mindenre kiterjednek, amire csak egy bérgyilkosnak szüksége lehet, hogy sikerrel járjon. Megtanulják a gyilkolás, a harc és a csábítás minden elképzelhető formáját, a csendes, alattomos méregtől, olyan harcmodorokig, amivel náluknál sokkal nagyobb vagy képzettebb ellenfeleket is legyőzhetnek. De megtanítják nekik azt is, hogy nem csak a tárgyaknak és a kioltott életeknek van értéke, hanem azoknak a titkoknak és sokszor rejtett gesztusoknak is, amiket körülöttük elsuttognak. És ezek a titkok, amiket kiderítenek aztán gyakran az életükbe is kerülhetnek, vagy éppen megmenthetik azt, mert a rend, az iskola elsődleges védelmi vonalát az jelenti, hogy a tagjai nem beszélnek, még változatos kínzások közepette sem. Ha valaki mégis beszélni próbálna, azt nagyon hamar elhallgattatják a Vörös Templomban. Sikerükhöz tehát megkapnak minden lehetséges eszközt és forrást, ha kifacsart, kiforgatott módon is, és egy olyan, sokkalta személyesebb és áldozatoktól sem mentes módon is, aminek következtében a saját testük, arcuk is megváltozik, hogy akár az is bevethető legyen fegyverként. Így bár Miát rengeteg ember veszi körül, akik vagy hasonló háttérből érkeztek, vagy ugyanolyan cél vezérli, mégis egyedül van, a nem-macskát nem számítva. Képességei, árnyékai is megkülönböztetik őt a többiektől, ez a különleges képesség, ami tudása szerint rajta kívül egyetlen egy személyre jellemző még a birodalomban: a rend vezérére, Cassius Nagyúr.

Kristoff tehát egy nagyon véres, kegyetlen és brutális világot teremtett megint, aminek főszereplőjét szeretik antihősként emlegetni, de szerintem egyáltalán nem az. Csak hogy kerek legyen mindenkinek, miért nem értek vele egyet: antihősnek általában az olyan karaktereket szokták nevezni, akiket ha kiszakítanak az adott történetből, akkor könnyen gonosz vagy ellenszenves karakternek látnánk. Azonban, ha más körülmények között találkoznék, nem ellenszenvesnek találnám, hanem emberinek. Vannak hibái, céljai, önző, néha nyers, egyenesen kegyetlen és számító, de vannak jó tulajdonságai, értékrendje, kedves és hűséges azokhoz, akik kiérdemlik a bizalmát. Ez nem antihőssé teszi, hanem emberré. Egy fiatal, felnőttlét küszöbén álló nővé, akinek most kell meghoznia élete legnehezebb döntéseit, amik aztán az egész életére kihatással lesznek. És Kristoff nagyszerűen megragadja ezt az érzést, útkeresést, nem romantizálja túl, és még hogyha fantasztikus keretek között szerepel, könnyen együtt tudunk érezni Miával.

Ami viszont nekem a leges-legjobban tetszett a könyvben, az a különleges narráció volt. Egyszerre kaphattunk betekintést a múlt és a jelen eseményeibe, valamint sok csipkelődő, pimasz megjegyzést is kapunk, lábjegyzetek, kiegészítések képében. Jonathan Stroud óta nem találkoztam olyan könyvvel, amiben az alap elbeszélést lábjegyzetek egészítik ki, amik úgy adnak kicsit több információt a világról, kifejezésekről vagy éppen a birodalom történelméről és vallásáról, politikai helyzetéről, hogy nem kell lapozgatni a könyv végi szedethez, nem akasztja meg az olvasást, a befogadást. Volt némi előrevetítés ezekben a jegyzetekben, és egy egyértelműen elfogult történetmesélőről van szó, aki csodálja Miát és mindazt, amit véghez vitt. Szerettem azt hinni, hogy ez a narrátor és a kis lábjegyzetek mind Kristoffhoz tartoznak, akinek akár írás közben, akár később még támadtak gondolatai, és így tette ezeket a történet részévé. Ugyanakkor azt már korábban is tapasztalhattuk, hogy Kristoff szereti a visszaemlékezéses megoldást az elbeszéléseiben, ez is kicsit ezt a hatást keltette, s bár elsőre valóban szokatlan, néhány fejezet alatt hozzá lehet szokni, és csak annyival izgalmasabbá teszi a cselekményt, hogy megtudjuk végre a titkokat és elfojtott emlékeket.

Összességében nagyon szerettem a könyvet, és mivel még nincs hír a folytatás magyar megjelenéséről, ha nagyon türelmetlen leszek, akkor angolul fogom folytatni. Tehát nem ajánlom azoknak, akik csak magyarul tudnák olvasni, és nem szeretik a függővégeket. Viszont fantasy és bérgyilkos-történetek rajongóinak kár lenne kihagyni, mert egy igazán mesterien felépített dark fantasyt kaptunk Kristofftól.

Értékelés:

Karakterek: 4,5/5
Cselekmény: 4,5/5
Nyelvezet, atmoszféra: 5/5

Összesítve: 4,5/5

A könyv elérhető a kiadó honlapján: Öröknappal

Könyvadatlap:

Szerző: Jay Kristoff
Eredeti cím: Nevernight
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Schwartz Marianna
Oldalszám: 568
Kiadás éve: 2025