Megint egy olyan könyvet hoztam, ami (kimondani is szörnyű) másfél évtizedes megjelenésekor, ha nem is kedvencem, de egy olyan könyv volt, amit többször és szívesen elolvastam, mert tetszett a világ, a hangulat. Utólag már nevén tudom nevezni a gyermeket, ez volt az első „nem tipikus” fantasy olvasmányom, egy ifjúsági sword and sorcery regény, bár a célközönségre való tekintettel azért annak egy finomabb, könnyebben emészthető verziója. Hogy miért ifjúsági és miért sword and sorcery, arra mindjárt kitérek még. Kristin Cashore-nak ez volt az első regénye, s bár a fordítás miatt pár helyen kicsit kizökkentem az olvasásból, mert nagyon furák voltak a helység és karakternevek, azért most is majdnem annyira élveztem az olvasását, mint amikor megjelent, bár most más részei miatt. Vártam azokat a jeleneteket, amikre ennyi év távlatából is emlékeztem, rácsodálkoztam, amire már nem, és sok olyan rétegét is felfedeztem a könyvnek, amiket korábban nem. És bár egy lendületes könyvről van szó, amiben folyamatosan zajlanak az események, és egy pillanat megállás sincsen, néha pont emiatt a gyorsaság miatt leegyszerűsítettnek éreztem bizonyos megoldásait. Spoileres kibeszélőben érkezik a Graceling – A garabonc.
A történet szerint egy mágikus királyságban a gyerekek néha különleges képességekkel születnek, akiket felemás szemük megkülönböztet a többi embertől, ők a garaboncok. A legárulkodóbb jel (felemás szem) és maga a képesség is lappanghat egy ideig a születés után, de amint bármelyik jelentkezik, a gyerekek a királyi udvarba kerülnek. A tudásuk és erejük mibenléte és hasznossága egyénenként eltér, de vannak olyan képességek, amikért ölni is tudnának a folyton háborúskodó uralkodók, míg más garaboncokat inkább hazaküldenek. Katsa úrnő, a király unokahúga garabonciája hamar és drámai módon mutatkozott meg. Tehetsége a gyilkolásban rejlik, s nagybátyja ügyes-bajos dolgait, vitás ügyeit neki kell elsimítania, néha csak a jelenlétével. De mivel nincs megelégedve azzal, ahogyan a bácsikája vezeti a királyságot, illetve a férfi prioritásaival, kiépíti a saját, királyságokon átívelő földalatti mozgalmát. A Tanács minden olyan ügyben segédkezik, ami felkelti az érdeklődésüket, vagy amiről úgy gondolják, a királyságok hasznára válhat. Kevés tekintettel vannak az éppen aktuális politikai vagy háborús helyzetre, saját erkölcsi iránytűjük vezeti őket, s természetesen, legértékesebb ügynökük Katsa úrnő, aki a szerzett információk alapján a legtöbb küldetést végrehajtja. Egy ilyen feladat során a lány útja keresztezi Pongor hercegét, aki elrabolt nagyapját keresi, kastélyról kastélyra járva. A két fiatal nemes méltó ellenfélre és bajtársra lel egymás személyében, akik végre találtak valakit, aki képességeikkel és erejükkel is lépést tud tartani, illetve aki egyben valódi kihívást és rejtélyt is jelent. Közösen felkerekednek, hogy segítsenek Pongor nagynénjének is, aki felettébb furcsán viselkedik Hegyvidék királynéjaként, s akinek fiatal kislánya is veszélyben lehet…
Ha egy szörnyeteg többé már nem viselkedik szörnyetegként, vajon meg is szűnik szörnyetegnek lenni? Vajon átlényegül valami mássá?
A történet viszonylag egyszerű, és a könyv nagyobb részét a különböző helyszínekre való utazás teszi ki, így a királyságból sokat látunk, több különféle népet is megismerhetünk, egyeseket jobban, mint a többit. Nagyjából egy maréknyi jelentős szereplő van, akik többször is felbukkannak, s persze a főszereplőink, Katsa és Pongor, közülük is Katsa az, akit a legjobban megismerhetünk a könyv során, így azok számára ez tökéletes olvasmány lehet, akik nem szeretnek hatalmas szereplő gárdával olvasni és túl sok nevet megjegyezni. A mellékszereplőinkről így nem is beszélnék sokat, de annyit biztosan kijelenthetek, hogy minden mellékszereplő valamilyen módon hozzátett a történethez, hogy az kerek egészet tudjon alkotni, és a maguk módján hozzájárultak Katsa nagyszerű jellemfejlődéséhez. Ami különösen tetszett, hogy valóban különböző személyiségekről és viszonyokról beszélhetünk velük kapcsolatban, ami sajnos egyre ritkább, főleg a romantikus fantasyknél. Itt is többször panaszkodtam már erre, máshol is többször felmerült már, mennyire „egy kaptafára” kezdenek hajazni a romantasyk karakterei, hogy azokat az igényeket elégítsék ki, amiket a legnépszerűbbnek tartanak éppen. És persze, bele lehet hajolni a trendekbe, vagy mintát lehet venni róluk, de mindig kell valami, ami egyedivé teszi őket, amitől mások lesznek, és nem lesz olyan érzése az olvasónak, hogy ugyanarról a futószalagról jött le, mint egy tucat másik. Cashore még azelőtt kezdte el az írást, hogy a romantasyk igazán berobbantak volna, így bár népszerű volt, azért nem annyira, mint sok mai fantasy író, és azóta is eléggé a radar alatt maradt, viszonylag ritkán merül fel a neve. A könyvei se nagyon elérhetőek már magyarul, amennyire tudom, az újonnan megjelent regényei magyar kiadását sem tervezik, így csak idegen nyelven folytatható a sorozat.
Katsa egy kifejezetten érdekes karakter volt számomra akkoriban, amikor előtte csupa olyan szereplővel olvastam, akik tudják, mihez akarnak kezdeni az életükkel, voltak céljaik, amikért aktívan és a felnőtteket megszégyenítő módon osztották be az idejüket, miközben persze nagyszerű tanulók, barátok és gyerekek is voltak, és hatalmas tetteket vittek véghez. Katsa ellenben egy olyan karakter, akinek bár látszólag mindene megvan, egy hatalmas kastélyban élhet, kényelemben és gazdagságban, miközben mindenki rettegi a nevét, nemcsak a saját, de a környező királyságokban is. Viszont Katsa nem tudja, merre halad az élete, s hogy az a sajátja-e egyáltalán. Földalatti mozgalmát nyilván nem verheti túl nagy dobra, így abból nincs is meg számára az a fajta elismerés és sikerélmény, amitől az életét egy kicsit teljesebbnek érezhetné. Úgy érzi, a nagybátyja, a király rendelkezik felette és a teste felett, hogy nincsen szabad akarata és nem hozhat meg döntéseket egyedül. Amennyire lehet, kifacsarja ugyan a király utasításait, hogy valamennyivel jobban igazodjanak a saját erkölcseihez, de ez nem szabadság. Ahogy az sem, hogy olyan rendezvényeken és estélyeken kell részt vennie, amiken nem akar, olyan ruhában és kiegészítőkkel, amiktől kifejezetten kényelmetlenül érzi magát, miközben azt se tudja, mihez kezdjen az emberekkel, idegenekkel és ismerősökkel egyaránt, mert sose volt része egy hétköznapi emberi kapcsolatban. Ezért volt annyira nagy szerencse a számára, hogy Pongor betoppant az életébe, és minderre felnyitotta a szemét. És talán ezért is annyira hangsúlyos Katsa esetében a test és az a feletti kontroll kérdése, mind a romantikus kapcsolatokban, mind a gyerekvállalás esetében. Mind a kettőtől tart, más okokból, de valamilyen szinten mindkettő félelem mélyén ugyanaz a trauma áll: a teste feletti kontroll és rendelkezés elvesztése újra, a kiszolgáltatottság és sebezhetőség érzése. Pongor a romantikus részében tud neki segíteni, meg tudja számára mutatni, hogy amikor egy kapcsolatban kitárulkozunk, az nem feltétlenül jelent rosszat, vagy behódolást a másik számára. Katsa csak az utóbbi forgatókönyvet hallotta egész életében, ami azt jelentette volna számára, hogy a nagybátyja elnyomása alól egy leendő férj irányítása alá kerül, az fel sem merült sem benne, sem az udvarlói fejében, hogy esetleg másképpen is lehet kezelni a házasságot, egy olyan erős nő esetében, mint amilyen Ő, aki képes a legmostohább körülmények között is gondoskodni magáról. Pongor azonban nem alárendeltként tekint rá, amikor a kapcsolatuk szép lassan romantikussá válik, nem is erőltet nála olyan kérdéseket, mint a házasság és a gyerek, számára Katsa partner ebben az egészben, és minden leendő tervükben is, aki mindenben egyenrangú vele.
-De nem félsz, ugye, Katsa?
- Nem különösen.
- Persze, te soha nem fázol, képes vagy puszta kézzel legyűrni egy medvét, és tüzet rakni a hóviharban, a jégcsapokat használva gyújtósnak.
Katsa az utazásai során megy keresztül azon a jellemfejlődésen, amire az előtte levő években se lehetősége, se tere nem volt. Persze, ehhez szüksége volt arra is, hogy kiszabaduljon a nagybátyja kontrollja és befolyása alól, de onnantól kezdve, hogy erre a kezdő lépésre képes volt, szinte szárnyakat kap. Pongor segít neki megfogalmazni és szembenézni mindazokkal a félelmekkel, szorongásokkal és bizonytalanságokkal, amik egész addigi életében kísértették, és amiket korábban nem volt lehetősége kezelni. Nagyon tiszteltem Katsát azért, hogy annak ellenére, mennyire hirtelen haragú és makacs, s tudja is ezeket magáról, ezért a legtöbbször hagy magának vagy szakít időt arra, hogy a különösen fontos dolgokat át tudja rendesen gondolni, minden oldalról megvizsgálni, hogy aztán rendesen meg tudja ezeket emészteni. Ez egy olyan dolog, amit én is szívesen megtanulnék Katsától, de egyelőre nem sikerült. Tőle viszont nagyon érett és bátor magatartásra vall ez a gyakorlat, hiszen nem kevés kurázsira van szükség, hogy a kényelmetlen és ijesztő dolgokkal, nemcsak egyszer, de többször is szembenézzünk. Alaposan. És nemcsak saját gyengeségeivel és hibáival néz szembe az utazásai során, hanem más emberekkel is és hogy hogyan lehet kezelni az idegeneket, hogy nem mindenki fél tőle, csak a képességei vagy a hírneve miatt, ami mindig megelőzi. Rá kell jönnie, hogy igenis vannak, akik hálásak mindazért, amit tett másokért. És hogy bizonyos tetteinket más fényben látjuk mi, és azok, akikért azokat csináltuk. Katsának rá kell döbbennie, hogy sok minden, amit szégyell, valójában sok embernek nyújtott segítséget, változást az életükben. Hogy ami számára kegyetlenségnek tűnhetett, az másnak kegyelem volt, egy király indokolatlan haragjával szemben. És mindez rádöbbenti arra is, mi az, amin még többet szeretne változtatni, mit szeretne kezdeni a saját garabonciájával, illetve mi az a nagyobb cél, amit szeretne elérni. Pongor pedig hatalmas segítség ebben a felfedezésben, nem kicsinyli le a félelmeit és az aggodalmait, hanem meghallgatja őket, és segít neki más fényben is meglátni azokat, illetve átgondolni a lehetőségeket, a kockázatokat. A szó minden lehetséges értelmében támogatja Katsát az út és a fejlődés lelki és fizikai szakaszában is.
És ha már ennyit beszéltem Pongorról, rátérnék egy kicsit jobban a fiatal hercegre, aki egy nagy családból, és nagyon érdekes királyságból származik, ami bár híres a gazdagságáról, ez nem régeszíti meg a tagjait. Pongor nyitott, könnyen nevető személyiség, aki szívesen segít másoknak, anélkül, hogy bármit is elbárna cserébe. Sok testvérrel nőtt fel, ami ad neki egyfajta határozottságot, így amire szemet vet, azt meg is szerzi magának. De legfiatalabbként, akire nem vár majd egy királyság igazgatása, megadatott számára, hogy ne kelljen túl hamar felnőnie. Könnyen el tudom képzelni, hogy mint legkisebb, rendszeresen megviccelte a családja többi tagját, mely huncutság még idősebb fejjel sem veszett ki belőle. De csipkelődő természete aranyszívet takar, akit nagyon könnyen kenyérre lehet kenni, néhány jó szóval vagy éppen étellel. És bár könnyed természettel rendelkezik, és nem esik nehezére mindenben meglátni a jót, ez nem jelenti azt, hogy ne tudna keményen fellépni, ha a helyzet úgy kívánja. A családja pedig minden hibájukkal együtt is a legfontosabb a számára, akikért hajlandó még magát is feláldozni. Amikor egymásba szeretnek Katsa úrnővel, a lány is rádöbben, ez mit is jelent pontosan, hogy Pongor mennyire mélyen képes szeretni másokat. Nagyon tetszett, ahogy a kettejük kapcsolata alakult, és ahogyan Cashore nem a mesekönyvekbe illő befejezést adta meg nekik a könyv végén, értem ezt úgy, hogy esküvő, gyerekek és itt a vége, fuss el véle. A legelejétől volt idejük és terük a fejlődésre, hogy megismerjék egymást, ami a könyv végén is megmarad. Mindketten tudják, akárcsak az olvasó, hogy még a kapcsolatuk elején járnak, ezért a terveik hosszútávra szólnak, de nem kőbe vésettek. Amikor először olvastam a könyvet, Pongor teljesen levett a lábamról a pimasz, de szeretetteljes viselkedésével, és hogy nem fél feltárni a sebezhetőségét is Katsa előtt, tudva, hogy a lány ugyanannyira támogatja majd őt, amennyire Pongor Katsát. Kettejük dinamikája tankönyvbe illő, és egy egészséges kapcsolat mintapéldája.
De ha már a karaktereket ennyire dicsértem, beszéljünk egy kicsit a cselekményről, ami pár helyen kicsit döcögősebbre sikerült, mint a főszereplőink. A könyv nagyobbik részét utazások teszik ki, Katsa otthonából Hegyvidékre, majd Lienid királyságába, aztán vissza Hegyvidékre, és így kevés megállás van, ez azt is jelenti, hogy nem láthatunk túl sokat a vidékekből, emberekből, és Katsa, valamint Pongor jellemfejlődése és kapcsolata sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint a tényleges cselekmény. Értem itt Lekk király kegyetlen uralmát, különleges garabonciáját, a tényt, hogy éveken át bántalmazott embereket és gyerekeket, köztük a saját lányát is. Súlyos témák és kérdések, amiket erősen beárnyékol, hogy egy bizonyos arany-ezüst szempár tulajdonosa él-e vagy hal éppen. S mint már a legelején is jeleztem, pár helyen nagyon leegyszerűsített megoldásokhoz vezet, ami enyhe hiányérzetet hagyhat maga után, de aztán még több utazáshoz vezetnek. És itt jön be a szintén említett ifjúsági vonal, ami (szerintem) megkülönbözteti ezt a young adult és felnőtt fantasy regényektől. Kiadói és olvasói életkor ajánlás alapján is kb. tizennégy éves kortól tudnám biztonsággal ajánlani bárkinek is ezt a könyvet, persze, ez egyénenként még eltérhet. De bár pedzeget olyan kérdéseket, mint a bántalmazás, állatkínzás, szexuális deviancia, ezeket nem fogalmazza meg olyan részletességgel, hogy az lelkileg megterhelő vagy nyomasztó lenne, de a maga finom módján rámutat arra, hogy bármennyi jót is hallunk emberekről, csak annak higyjünk igazán, amit a saját szemünkkel és bőrünkön tapasztalunk. Illetve az utazás, a mágia elenyésző jelenléte, ami inkább csak a garabonciás képességekben nyilvánul meg, mind az itthon kevésbé népszerű sword and sorcery alműfajára jellemzőek. A S&S-ben a hangsúly nem azon van, hogyan lehetne megváltani a világot, a Gonosztól, nem királyságok és emberéletek milliói múlnak a főhőseink döntésén, inkább a karaktereken és az Ő jellemfejlődésükön van a hangsúly, ami Cashore könyvére igen jellemző. Viszont a “felnőtt” S&S-el ellentétben itt ezt nem ellensúlyozza egy erőszakkal, vérrel és harcokkal teli világ, ahol a szereplők kamatoztatni tudják mindazt, amit felfedeztek magukkal kapcsolatban, illetve a karakterek sem olyan kétes erkölccsel rendelkeznek, mint amit általában megfigyelhetünk, egyértelmű határ van a jó és a rossz között, nem tapasztalhattunk átjárást a kettő között, még egy kis ingázást sem. Így az ifjúsági irodalomra jellemző ártatlanság és a S&S morális kérdései és problémái egy közepes erősségű cselekményt eredményeznek, amit csak Katsa és Pongor kapcsolata tudott számomra kicsit felfelé billenteni.
Értékelés:
Cselekmény: 3/5
Nyelvezet, atmoszféra: 4/5
Összesítve: 4/5
A könyv a kiadó honlapján már nem elérhető, de más könyvesboltoknál még ki lehet fogni.
Könyvadatlap:
Eredeti cím: Graceling
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Farkas Orsolya, Szalai Virág
Oldalszám: 478
Kiadás éve: 2010
Megjegyzések
Megjegyzés küldése