Sarah J. Maas - Crescent City: Föld és vér háza - Kritika

Lassan egy éve, hogy elindítottam a blogot, nem olyan régen pedig megszületett hozzá a Facebook és Instagram oldal is, illetve akik használják a Moly.hu-t, láthatták, hogy ott is próbálom követni az eseményeket, és naprakészen tartani az olvasmányaimat, valamint aktívan részt veszek a különböző kihívásokban, hogy motiváljam magam mindannak az elolvasására, ami a listámon vár. Közben pedig itt is sok olvasmányomról beszámolok, bár sajnos nem mindenre van azért időm, vagy egyszerűen annyira semmilyen volt a könyv, hogy nem érzem úgy, lenne róla bármilyen mondandóm. Mert elsődlegesen ezzel a céllal alkottam meg a blogot, hogy legyen egy olyan terem, ahol a bennem maradt gondolatokat, benyomásokat kiadhatom magamból, hátha valaki más is magára ismer. És bár kisebb-nagyobb szünetek el szoktak telni a bejegyzések között, csak meghaladtuk az ötvenedik bejegyzést is.

Sokat gondolkodtam rajta, mivel lehetne ezt megünnepelni, és úgy döntöttem, ez lenne a tökéletes alkalom arra, hogy az egyik kedvenc szerzőmet is bevezessem a blogba. Ez pedig nem más, mint Sarah J. Maas, akinek köszönhetően igazán rátaláltam a romantikus fantasykre, shadow daddykre, valamint a morcos, harcos, sokszor denevérszárnyas tündérekre. Maas elindított egy olyan úton, ahonnan nem volt visszaút, és a könyvei iránti szeretetem és elfogultságom során rá kellett arra is döbbennem, hogy sokan mennyire nem tudnak kibékülni a könyveivel, mennyire felületesen kritizálják azok, akik csak hallottak róla, de mivel a romantikus szál erősen jelen van benne, „biztosan nem olvasok tündérp*rnót” felkiáltással le is teszik azt, de aztán mindenhol csak azt hirdetik, mennyire nem éri meg elolvasni a könyveit. Ugyanakkor a sorozatai kapcsán felfedeztem több, kelte tündérballadát is, amikről korábban sosem hallottam, és ahogy kutakodtam, az is feltűnt, hogy viszonylag sokan jártak még hasonlóan, ezért tudatosan is elkezdtem keresgélni a mitológiai utalásokat a könyveiben, meglepően sokat találva. Közben az egyetemen is elkezdett megfogalmazódni bennem, hogy a fantasy kialakulásával és történetével szeretnék foglalkozni, annak szerteágazó rétegeivel, és azzal, a kortárs fantasy mindebben hogyan van jelen. Itt még csak nagyon a szárnyaimat bontogatom, és az alapokat próbálom felépíteni minden más mellett, amikor az időm engedi, úgyhogy a közeljövőben senki ne várjon esszét vagy tanulmányt a témában, talán pár év múlva.

Viszont, hogy megünnepeljem az ötvenedik (és a következő kettő) blogbejegyzést és azt a felfedezőutat a fantasyben, aminek még csak a legelején vagyok, most Sarah J. Maas egyik sorozatáról szeretnék beszélni, amivel elég szélsőséges a viszonyom, az értékelései is nagyon megoszlanak, így tökéletesnek tűnt arra, hogy ezzel köszönjem meg mindenkinek, aki eddig is támogatott a blogon, Facebookon vagy Instán, megtekintésekkel, reakciókkal vagy ajánlásokkal, és remélem, még sokáig tudom veletek megosztani az olvasmányaimat. Most pedig a nagyon hosszú felvezetés után, érkezzen is Sarah J. Maas és a Crescent City első részének spoileres kibeszélője. Mivel inkább angolul olvastam őket, mert nem voltam teljesen kibékülve a fordítással, így a címek, nevek, helyszínek főleg így jönnek majd, a fontosabb kifejezéseknél megpróbálom azért a magyar megfelelőt hozni.

Mielőtt elkezdtem volna a House of Earth and Blood-ot (magyarul Föld és vér háza lett a cím, a Crescent City pedig megmaradt), kísérleteztem már urban fantasykkel, de egyik se fogott meg igazán. Főleg Laurell K. Hamilton Anita Blake sorozata, Gena Showalter Alvilág urai vagy éppen Karen Chance Cassandra Palmere, ifjúságiak közül pedig persze nekem se maradhatott ki Cassandra Clare Végzet ereklyéi sorozata. De valahogy egyik sem fogott meg, s utólag belegondolva rájöttem, hogy a legnagyobb gondom az volt, hogy még akkor sem éreztem azt, hogy a természetfeletti lények és az emberek valóban egymás mellett élnek, ha például vámpírok járták az utcákat. A sorozatok többségében pedig néhány kiválasztott halandón kívül nem is tudtak róla, hogy vannak természetfeletti vagy paranormális képességekkel megáldott emberszerű lények, tündérek, vámpírok és démonok a városban, s ha tudtak is róla, akkor is inkább rivalizáló, ellenséges volt a kapcsolat a két faj között. Maas egy kicsit változtatott ezen, és egy olyan világot teremtett, ahol az emberek, vérfarkasok, vámpírok, malakh-ok (angyalok) együtt élnek, más, rangban lejjebb álló mágikus lénnyel, mindannyian az aszterek örök és megrendíthetetlen uralma alatt. Az emberek ebben a világban alig állnak feljebb a ranglétrán, mint a leggyengébb elemi erejű szellem vagy rabszolga, alig vannak jogaik, és folyamatos rettegésben és elnyomásban élnek az alakváltók és ragadozók világában. Egy ilyen világba született a félig ember-félig tünde Bryce Quinlan, aki egyik faj között sem érzi teljesen otthon magát, egyikben sem találja igazán a helyét. Mint minden halhatatlan, mágikus lénynek, rá is vár még az úgynevezett zuhanás, amin mindenkinek át kell esnie, aki szeretné elérni az erejének teljes potenciálját. A zuhanás egy veszélyes, de széleskörben alkalmazott gyakorlat, ami során az adott személy elmerül a saját erejében, és ha képes belőle visszatérni a felszínre, akkor képes hozzáférni az ereje teljes részéhez. A folyamat során felszabadult energia az, ami az egész világot működteti (az áram helyett), így mindenkinek a kormány által ellenőrzött körülmények között kell átesnie a zuhanáson.

Bryce azonban még fiatal, kicsit meg is van rettenve a gondolattól, hogy az élete majdnem örökké fog tartani, miközben halandó családja szép lassan eltűnik mellőle. A folyamatot csak az teszi számára valamivel szimpatikusabbá (ha már túl sok mágikus képességre nem számíthat utána sem), hogy utána az örökéletet fogadott családjával, Danika Fendyrrel és farkasaival töltheti, akikkel az egyetem óta különösen erős köteléket alakított ki. Minden megváltozik azonban, amikor egy végzetes éjjelen Danikát és a falkát kegyetlenül meggyilkolják, míg Bryce a városban bulizik. Bryce teljesen összetörik, és nehezen tudja az életét a megfelelő mederbe terelni, és amikor már-már normalizálódni látszik a helyzet, a gyilkosságok újra kezdődnek. Az egyetlen közös pont pedig mostani és a két évvel korábbi események között, nem más, mint Bryce. A kormányzó jobb lehetőség híján saját orgyilkosát, az Umbra Mortist, azaz Hunt Athalart és Bryce-t bízza meg a gyilkosságok felderítésével. A fél-tünde lánynak és az angyalnak meg kell tanulnia a körülmények és ellentéteik ellenére együtt dolgozni, és megtalálni, ki tudja olyan egyszerűen megölni a legerősebbeket a városban, hogy nem marad belőlük más, mint néhány cafat a földön. és egyre több jel mutat arra is, hogy a gyilkos egy olyan démont használ, ami Hél legmélyebb bugyraiból származik, és talán még a Hél uraló démonhercegekhez is köze lehet…

A történet az elején egy kicsit kaotikus, a rengeteg lénnyel házzal politikával és történelemmel, de Maas egy valóban grandiózus világot épít fel. Ezzel együtt is egy tömény történelemleckének érződött az eleje, rengeteg információval, és az első olvasás alatt még többször vissza kellett lapoznom, hogy megnézzek néhány részletet, amire nem emlékeztem kellően részletesen. Emiatt első alkalommal nem is volt annyira megrendítő számomra Danika és a falka halála, s bár átéreztem Bryce gyászát, annak mélységeit nem feltétlenül tudtam megérteni, hogy még két év után is milyen mélyen megérinti minden, ami a falkával kapcsolatos. Viszont ahogy halad előre a történet, és egyre több mindent megtudunk kettejük kapcsolatáról, utólag már jobban át tudtam érezni. Második-harmadik olvasásnál azonban, amikor mindezt már tudtam, sokkal jobban meg tudtam érteni mindazt, amin Bryce keresztül ment. A nyomozás azonban, a rengeteg különböző információmorzsával, amit szép lassan összeillesztenek Hunttal, egyszerűen fantasztikus. Nyilván nem érhet fel egy hagyományos értelemben vett krimivel, de azért súrolja annak határát. Bejárják a várost, az antikváriumot, ahol Bryce dolgozik, és még a Lunathionon túli világot is, hogy válaszra lelhessenek, és egy idő rá kell döbbenniük, hogy a gyilkosságok sokkal messzebbre mutatnak, mint amire először gondoltak, és hogy annak ellenére, Bryce és Danika mennyire közel álltak egymáshoz, gyakorlatilag testvérekként tekintettek egymásra, vagy még annál is közelebbi vizonyuk volt, a vérfarkas nagyon sok mindent eltitkolt még Bryce elől is. Titkokat, amikért egyesek ölni is hajlandóak lettek volna. Főszereplőink kezdeti bánatára, a szálak egy olyan tünde történethez és információkhoz is elvezetnek, ami miatt egy bizonyos herceggel is együtt kell dolgozniuk, és az egészet átszövi egy veszélyes, új drog, ami átmenetileg elképzelhetetlen hatalmat ad a használóinak. Nem szeretném mind a kilencszáz oldalt összefoglalni, az összes rejtéllyel, fordulattal és titokkal, maradjunk annyiban, hogy a zárlat, az utolsó kétszáz-háromszáz oldal minden várakozásomat felülmúlta, és olyan elégtételt nyújtott, amire kezdetben nem is számítottam. Minden titokra fény derül, és kétes békében zárul le a történet, ami így akár önmagában is megállja a helyét. Azok azonban, akik még nem kaptak eleget ebből a különleges világból, még van két további rész, illetve vannak tervek még legalább egy könyvről is.

A karakterek is nagyon tetszettek. Bryce látszólag a tipikus, gondtalan partilány, akinek csak a következő buli, alkohol és drogok járnak a fejében, de valójában sokkal jobb emberismerő és probléma megoldó képessége van, mint amit a legtöbben kinéznek belőle. Büszke, ezért nem hajlandó segítséget elfogadni másoktól, de a legtehetetlenebb és -lenézettebb teremtményeken is megesik a szíve. Egy nagyon vagány karakter, aki nem riad vissza a kemény munkától, érzései pedig sokkal mélyebbre nyúlnak, mint azt a környezetének bármikor bevallaná. Látszólag lepereg róla minden bántó szó és sértés, de azok nagyon is megsebzik őt, amivel csak akkor néz szembe, amikor senki más nem láthatja. Olyan védekezési mechanizmusokat alkalmaz, amik a modern nőknek nagyon is ismerősek lehetnek: a smink, a csinos ruhák, a káromkodás, mind-mind annak a páncélnak a részei, amivel felvértezi magát, mielőtt még ki kellene lépnie egy olyan világba, ahol szinte mindenki erősebb nála, és fenyegetést jelent a számára, különösen azelőtt, hogy átesett volna a Zuhanáson. Más fegyverei közé tartoznak az éles nyelve és esze, valamint a tény, hogy az Aux tagjait megszégyenítő módon bánik a lőfegyverekkel és karddal. Sok romantasyvel ellentétben ezt a tényt komoly felvezetés előzi meg, nevelőapja, Randall Silago az egyik legjobb mesterlövész volt a halandó seregekben, kötelező szolgálatot is teljesített az állandó harcokban, és alaposan kinevelte a lányát, hogyan tudja magát megvédeni fizikailag is. Maas pedig elképesztő módon tudja megragadni a gyászt és a veszteséget, mindazt, ahogyan ezek a felszínen és lelki viszonylatban is hatással vannak az emberre, mennyire üres és célveszett tud miatta válni az élet, ha nincs semmi, amivel be lehetne tölteni a hiányt, ami a szeretett személy után maradt, különösen akkor, ha hirtelen, erőszakos halállal vesztettünk el valakit. S tudom, korábban azt mondtam, nem igazán érintett meg Danika halála, s nem is, mert annyira hamar történt a cselekményben. Viszont Maas így is elérte, hogy érezzek mindent, amin Bryce is keresztül ment, minden haragot, bánatot, szégyent, bűntudatot és szomorúságot át tudtam érezni, mert annyira hitelesen ábrázolta őket.

Hunt Athalar szöges ellentéte Bryce-nak. Felfoghatatlan és páratlan hatalommal rendelkezik, amit még senki másnál nem láttak korábban: a villámoknak parancsol. És bár Ő az egyik legerősebb angyal, akinek a hatalma megközelíti az arkangyalokét is, szinte minden erejét elvesztette, amikor évszázadokkal korábban sikertelen felkelést vezetett az Aszterek ellen, amit még csírájában elfojtottak. Büntetésül nemcsak a hatalmát vesztette el a boszorkánymágiával átitatott homloktetoválás miatt, de a szabadságát is, így tulajdonosról tulajdonosra jár, rabszolgaként, úgy szolgálva őket, ahogy éppen kedvük tartja. A könyvnek egyik legnagyobb hiányossága volt a számomra, hogy a rabszolgaság, bár aktívan jelen van, és gyakran megemlítik, mennyire igazságtalan intézmény, de ennél jobban nem megy bele Maas annak embertelenségébe és árnyoldalaiba. Úgy gondolom, hogyha egy ilyen témát feldobunk, akkor azt a képletes labdát előbb-utóbb le is kell csapni, de (kicsi előrevetítés), ez egyik megjelent könyvben sem történik meg, pedig lett volna rá jó néhány lehetőség. Hunton keresztül valamennyire láthatjuk, mennyire embertelen és lélektelen intézmény is ez, mennyire nincs uralma a saját teste, döntései és cselekedetei felett, hogy minden pillanatban figyelnie kell, mit mond, hogyan és kinek, nehogy a kamerákon vagy a nem megfelelő személyen keresztül a legrosszabb fülekbe jusson az elégedetlensége vagy éppen a kritikája. Különösen az elbukott lázadás után. De a képességei miatt egyelőre túl értékes ahhoz a kormányzónak, illetve az Asztereknek, hogy csak úgy kiiktassák. Az Ő páncélja, amivel felvértezte magát az érzéketlenséget súroló tettetése az érdektelenségnek. Nincsenek baráti, társas kapcsolatai, és kevés együttérzést mutat mások iránt, mert neki annyira tragikus múltja van. Ez akár klisé is lehetne, de Maas megfelelően egyensúlyoz a klisé és eredetiség határán, kellő újdonságot adva a karakternek ahhoz, hogy ne érezzem túlságosan tucatnak. És ahogy szép lassan Bryce réseket üt a páncélján, megmutatkozik szarkasztikus humora és hűsége is, amivel barátai iránt viseltet. S bár végre lehetőséget kap a szabadságra, még azt is hajlandó lenne feláldozni, miután jobban megismeri Bryce-t és a motivációi megváltoznak.

Kettejük dinamikája szórakoztató az állandó csipkelődéssel, a kezdeti ellenszenvvel, ami előbb megtűréssé, majd elfogadássá válik, hogy abból aztán valami mássá változhasson. Megértik egymás veszteségeit és gyászát, mindazt a nehézséget, amivel szembe kellett nézniük. Ez a csendes megértés szolgál alapul minden másra, amit hajlandóak megosztani egymással, a vége felé a maga teljes nyersességében s valójában, ahogy talán senki más nem is látta, csak ők ketten. Hunt megérti azt az állandó félelmet is, amiben Bryce él a rengeteg hatalmas lény között, akik mind fenyegetést jelentenek a lányra a maguk módján, hiszen Hunt is az ellen a rendszer ellen harcolt, amibe Bryce belekényszerült, és ami már csak a neme miatt is alacsonyabb rendűként kezeli, különösen a tündék között. Ami pedig kifejezetten tetszett, hogy lassan bimbódzó kapcsolatuk nem árnyékolta be a nyomozást, egyik sem szorult háttérbe a másik miatt, azok hasonlóan kiegyenlítettek voltak, mint maga Bryce és Hunt.

Ez a rész emiatt hamar a kedvencemmé vált, többször is elolvastam már, magyarul és angolul is, bár a fordítással nem teljesen vagyok kibékülve, néhány gyakran visszatérő szófordulat vagy éppen káromkodás fordítása miatt, amik szerintem kicsit más értelemben adták vissza emiatt a történetet vagy egy-egy jelenet súlyát, mint az angol eredetiben. Sok vicc is elvesztette a humorosságát, és a fajok is kicsit furcsák voltak. De ez szubjektív vélemény, úgy tudom, az első két résznél még a hazai olvasóknak sem volt gondja a fordítással, a harmadik résznél olvastam csak olyan kritikákat, hogy a fordító váltás miatt sok minden teljesen másképp volt lefordítva, mint az előző kettőben, így a magyar beszerzéssel még adós vagyok, amíg ezeket nem javítják. Mindenesetre ez a rész szerintem egy fantasztikus urban fantasy, romantikus elemekkel, de kevés erotikával, így annak is tudom ajánlani, aki annyira nem szereti az ilyen könyveket, izgalmas nyomozással, árulással és intrikákkal, amik a végén olyan magasságokba futnak, amiket nem lehetett előre látni.

Értékelés:

Karakterek: 4,5/5
Cselekmény: 5/5
Nyelvezet, atmoszféra: 5/5 (angol verzió esetén)

Összesítve: 5/5

A könyv elérhető a kiadó honlapján magyarul: Föld és vér háza vagy a szerző oldalán keresztül mindenféle formátumban: House of Earth and Blood

Könyvadatlap:

Szerző: Sarah J. Maas
Eredeti cím: House of Earth and Blood
Kiadó: Könyvmolyképző, Bloomsbury
Fordította: Szabó Krisztina
Oldalszám: 912
Kiadás éve: 2020